Christina Hoff Sommers 2000-ben megjelent, majd 2013-ban bővített kiadásban újra kiadott könyve, The War Against Boys, sokkolóan pontos diagnózist ad arról, hogyan váltak a fiúk és a férfiak az elmúlt évtizedekben egy olyan kulturális és intézményes háború áldozataivá, amelyet kevesen mernek néven nevezni. Sommers – aki maga is liberális gyökerű gondolkodó, ám a radikális feminizmus túlkapásait következetesen bírálja – a könyvben statisztikai adatokkal és pedagógiai példákkal mutatja be, hogyan alakult ki a fiúk oktatási, pszichológiai és társadalmi háttérbe szorítása.

A fiúk hátrányai a „fiúellenes” rendszerben

Sommers könyvének központi állítása, hogy a fiúk hátrányait a mai nyugati iskolarendszer nemcsak nem orvosolja, hanem fokozza is. A „mérgező maszkulinitás” narratívájával szembeállítva megmutatja, hogy a fiúk természetesebb temperamentumát – energikusabb, kockázatvállalóbb, versengőbb viselkedést – egyre inkább patologizálják. Az iskolákban a fegyelmezési arányok drasztikusan a fiúk ellen szólnak, a túlzott ülőmunka, a verbális teljesítményre helyezett hangsúly és a korai érzelmi fegyelem elvárása miatt sok fiú már kisgyermekként kudarcélmények sorozatát gyűjti.

A szerző világosan bemutatja, hogy a fiúk tanulmányi eredményei az 1980-as évektől folyamatosan romlanak a lányokhoz képest: kevesebben járnak felsőoktatásba, nagyobb arányban hagyják el idő előtt az iskolát, és sokkal gyakrabban kerülnek speciális nevelési kategóriába. Sommers kiemeli: mindez nem azért történik, mert a lányok sikeresebbek – ez örvendetes –, hanem mert a fiúk sikertelenségét nem tekintjük problémának. Mintha természetes lenne, hogy ők maradnak le.

Ideológiai gyökerek – a radikális feminista narratíva

A könyv nagy érdeme, hogy rámutat a fiúkat érintő hátrányok ideológiai gyökereire. Sommers részletesen bemutatja, hogyan vált az oktatáspolitikát alakító „gender equity” mozgalom a lányok előnyben részesítésének eszközévé. Ahelyett, hogy valódi egyensúlyra törekedtek volna, a radikális feminista szemlélet az elmúlt évtizedekben azt sugallta, hogy a fiúk természetüknél fogva „túl dominánsak”, „túl agresszívek”, ezért az iskolának célzottan le kell törnie a maszkulin mintákat.

Ez az ideológia nemcsak az oktatási programokban jelenik meg, hanem a közbeszédben is. A fiúk problémáit gyakran bagatellizálják, sőt, bűnként értelmezik. A „fiúprobléma” kifejezést sokszor úgy használják, mintha a fiúk lennének a társadalmi gondok forrásai, nem pedig azok elszenvedői. Sommers világosan kimondja: a fiúk kriminalizálása és hibáztatása nem vezethet egészségesebb, kiegyensúlyozottabb társadalomhoz.

A férfimozgalom igazolva érzi magát

A férfimozgalom számára a The War Against Boys alapműnek számít, hiszen Sommers tudományos igényű érveléssel és adatokkal támasztja alá mindazt, amit a fiúk és férfiak érdekvédői évek óta mondanak. Az iskolákban tapasztalható diszkrimináció, a fiúk természetes fejlődési sajátosságainak figyelmen kívül hagyása és a férfiak leértékelése egy rendszer szintű probléma.

A könyv megerősíti, hogy a férfiak helyzete nem „privilegizált”, ahogy azt sokszor halljuk. Ellenkezőleg: az iskolapadból kikerülve egyre több fiú érzi úgy, hogy nincs helye a világban. A társadalom ugyan elvárja, hogy felnőttként dolgozzanak, védelmezzenek és eltartsák a családjukat, de fiatal korukban folyamatosan azt hallják, hogy ők a probléma részei. Ez a kettős mérce mély sebeket ejt az önértékelésükön, és magyarázatot ad a fiúk körében megugró depresszió- és öngyilkossági arányokra.

Mi lehet a megoldás?

Sommers nem marad meg a diagnózisnál, hanem konkrét javaslatokat is tesz. Úgy véli, vissza kell térni ahhoz a felismeréshez, hogy a fiúk és lányok eltérő fejlődési ütemben érnek, és ezt figyelembe kell venni az oktatásban. Több mozgást, több szabadtéri tevékenységet, versengésbarátabb pedagógiát és férfi példaképeket kell biztosítani a fiúk számára.

A könyv másik fontos üzenete, hogy el kell hagyni a nemek közötti „nullaösszegű játszma” logikáját. A lányok támogatása nem jelentheti a fiúk háttérbe szorítását. A társadalomnak egyaránt szüksége van erős, egészséges önértékeléssel rendelkező férfiakra és nőkre – nem egymás rovására, hanem egymást kiegészítve.

Összegzés

A The War Against Boys ma is aktuálisabb, mint valaha. Christina Hoff Sommers világosan és bátran kimondja: a fiúk és férfiak leépítése nem egy igazságosabb világot hoz el, hanem egy megtört, irányt vesztett társadalmat. A könyv egyszerre hívja fel a figyelmet az oktatásban és kultúrában zajló egyoldalú változásokra, és ad kapaszkodót azoknak, akik szeretnének tenni a fiúkért.

A férfimozgalom számára Sommers munkája nemcsak igazolás, hanem inspiráció is: ideje újra kimondani, hogy a fiúk is számítanak. Nem elég elkerülni a hátrányos megkülönböztetést – tudatosan dolgoznunk kell azon, hogy a fiúk is megkapják azt a támogatást és megbecsülést, amelyre a lányoknak joggal igényt tartunk.

Ha van könyv, amely megmutatja, miért kell a férfiak érdekvédelmével foglalkozni, akkor ez az.

A köztudatban a férfiak gyakran a „keménység” jelképének tűnnek, miközben belül ugyanúgy érzékenyek, sebezhetők, mint bárki más. A társadalmi elvárások – legyen szó gondoskodásról, erőről, kockázatvállalásról vagy dominanciáról – olyan szerepet ruháznak rájuk, amelyhez gyakran nem kapnak elég eszközt vagy támogatást. Pedig ennek a sebezhetőségnek tudatos felvállalása nélkül nem élhető meg a valódi érzelmi egészség és hitelesség.

Dr. Tamási Erzsébet: miért nevezhető a férfi a „gyengébb” nemnek?

Tamási Erzsébet kriminológus számos kutatásban vizsgálja a férfiak társadalmi és pszichológiai kihívásait. Álláspontja szerint a férfiak – bár a közgondolkodás „erősebb” nemnek tartja őket – valójában sebezhetőbbek bizonyos társadalmi kockázatokkal szemben. Például könnyebben válnak öngyilkosokká, függővé, vagy bűnözővé – mindez a mentális segítségekhez való nehezebb hozzáférés, valamint a kulturális elvárásokból fakadó elszigeteltség miatt zalamedia.hu+14kepmas.hu+14YouTube+14.

Tamási kutatásai rávilágítanak arra is, hogy a férfiak bántalmazottként való felismerése sokszor elmarad: a „kékre-zöldre vert férfi” képalkotás elutasítja „a gyenge férfi” narratíváját, így társadalmilag is kevés teret kapnak a férfi áldozatok – ami további erőforrások, támogatás, vagy akár együttérzés nélkül hagyja őket www.ajk.elte.hu.

A sebezhetőség természete – miért ebben rejlik a kulcs?

A pszichológiai kutatások megerősítik: a sebezhetőség elfojtása gyakran vezet belső feszültséghez, szorongásos tünetekhez, bűnözéshez vagy függőségek kialakulásához. Alkohol, drog vagy szerencsejáték – mind arra utalnak, hogy a férfiak gyakran nem találnak „ép” módot érzelmeik feldolgozására.

Az öngyilkossági statisztikák szerint a férfiak jóval nagyobb arányban választják a végső megoldást – és nem ritkán krónikus magány vagy érzelmi kifejezéstelenség áll mögötte.

Sebezhetőség vállalása a Férfiszövetség tanítása szerint

A Férfiszövetség egy új, integrált férfiminta megteremtésére törekszik, ahol a férfi teljes erővel bír – nem csak fizikai vagy társadalmilag értékelt értelemben, hanem érzelmileg is elérhető és stabil. A férfiszövetségi szemlélet szerint a sebezhetőséget nem gyengeségként, hanem bejárható útként kell elfogadni: az önismeret, a gyógyulás, és valódi kapcsolódás kulcsa Facebook+4ferfiszovetseg.hu+4Facebook+4.

A Férfiszövetség beavató elvonulásai – mint amilyen a „Férfi Útja” program – kifejezetten arra épülnek, hogy a férfiak egyrészt szembenézzenek saját érzelmeikkel, másrészt együtt éljenek át mélyebb megéléseket egy támogató közösségben. Ezáltal válik lehetővé az, hogy a sebezhetőség felvállalása nem szégyen vagy gyengeség, hanem bátorság és ereklye a valós érettség felé.

Hogyan jelenik meg a sebezhetőség a mindennapokban?

A férfiaknak gyakran dilemmát jelent: megnyílhatnak-e partnerük, barátaik előtt? Megoszthatják-e szorongásaikat, bizonytalanságaikat? A Férfiszövetség szerint ezek a kérdések nem önmaga megnyitását jelentik, hanem a hitelesség és kapcsolódás kapuját nyitják meg.

A közösségi terápia, beszélgetőcsoportok és férfikörök mind ebben segítenek: megtanítják, hogyan lehet a sebezhetőséget józanul, felelősséggel és integritással hordozni.

Miért fontos a társadalomnak is?

Ha a férfiak nem kapnak helyet sebezhető emberként – ha nincs kulturális engedély a gyengeség árnyalt megélésére –, akkor sok férfi alternatív megoldásokhoz nyúlhat. Ez lehet bűnözés, függőség vagy akár tragikus végkifejlet.

Ezzel szemben a társadalom akkor válik élhetőbbé, ha a sebezhetőség nem szégyen, hanem felismerhető és támogatott út a fejlődéshez. Ezáltal nemcsak a férfiak, hanem családjuk, párkapcsolataik és környezetük is profitálhat az újjáépülésből.

Hogyan épüljön be a hétköznapi életbe?

1. Önnyitás gyakorlása – megosztani egy közeli férfikörben, baráttal, férfiterápiában, hogy néha gyengének, bizonytalannak érzed magad.

2. Támogató közösségek keresése – Férfiszövetségi események, férfikörök, meditáció vagy terapeuta segítsége.

3. Ne ítélj el más férfiakat a sebezhetőségük miatt – hiszen mindenki hordoz belső küzdelmeket.

4. Folyamatos munka önmagaddal – írni naplót, érezni a haragot, szomorúságot, bánatot, és ezekkel dolgozni – nem elnyomni.

Összegzés

A férfi sebezhetősége nem valami szégyen, nem gyengeség: épp ellenkezőleg, ha jól kezelt, az mélyen emberi, hiteles és kapcsolódásra képessé tesz. Dr. Tamási Erzsébet kutatásai szerint a férfiak különösen veszélyeztetettek abban, hogy mentális krízisekbe sodródjanak, ha nincsenek érzelmileg kifejezhető térben. A Férfiszövetség pedig azt tanítja: a valódi erő úgy születik, ha a férfi nem csak küzd, hanem képes felvállalni belső gyengeségét is – egyedül és közösségben is.

A sebezhetőség felvállalása így nem ellenállhatóságot jelent, hanem élő, integrált erőt. És ebben rejlik a lehetőség egy új, tudatos férfi lét felépítésére.

I. Témaválasztás és szerzői érzékenység
Gaál Mária minden korábbi művében — legyen szó karcolatról vagy elbeszélésről — határozottan reflektál a társadalmi egyenlőtlenségekre, a kiszolgáltatottságokra és az igazságtalanságokra. A Üzenet Mephistónak címével is jelzi, hogy olyan belső konfliktusokra utal, ahol a jó és rossz harca a személyes felelősségvállalást is érinti — ahogy a Faust-mítoszban Mephistó az a hang, amely provokál, figyelmeztet, de egyben kísérti is. A kötetben ez a társadalmi gonosz, a strukturális hiányosságokra való berendezkedés, személyesen zavarja a szerzőt: joggal szenved azoknak a hiányától, akik maguktól adódóan is érzékenyek az igazságtalanságra, és a hangnem – visszafogott, mégis hatásos – egyfajta folyamatos tiltakozásként érzékelhető.

II. Hangvétel és stílus
A mű hangulata visszafogottana és feszült egyszerre. Ez a fajta tartózkodó kritika – esszéisztikus, reflektív, helyenként személyes hangütéssel – azt sugallja, hogy a szerző úgy meséli el hiányérzetét, hogy közben ritka módon mellőzi a harsány lázadást vagy a didaktikus hangozást. Ez éppen azt erősíti, hogy a szerző nem távolról moralizál, hanem belülről szenved. A stiláris struktúrában — rövidességük ellenére – éles pontossággal jelennek meg olyan társadalmi-erkölcsi kérdések, amelyek sokak számára láthatatlanok maradnak.

III. Társadalmi igazságosság és szerzői pozíció
Gaál Mária nemcsak témájában, hanem szemléletében is elkötelezett. A recenzió alaptétele: egy olyan író szólal meg, aki nem elégedett azzal, ha a társadalmi rend működésében megengedik az igazságtalanságot — sőt, méltán szenved annak hiányától. Ez a belső feszültség áthatja a kötet egész hangvételét, ami sem túl lírai, sem túl hideg nem: inkább hűvösen személyes, ugyanakkor etikai töltetű.

IV. Javasolt kontextus
A könyv jól illeszthető a kortárs magyar irodalmi műhelyek sorába, ahol a közérzet, társadalmi érzékenység, helyi közösségek ábrázolása fontos szerepet kap. Összevetve korábbi köteteivel (Póklusz! Póklusz! Fulálá! 2022; A vágy nem öregszik 2024), ez is inkább esszéblokk-jellegű elbeszélés: mondanivalója személyes, egyéni nézőpontú, ugyanakkor reflektál társadalmi működésre.

Összegzés
- A kötet egy belülről érzékelő hang képviselőjeként jelenik meg: a szerző társadalmi igazságosság iránti érzékenysége a szöveg egészében jelen van,
- a hangvétel visszafogott, mégis intenzív; műfajilag esszéisztikus-elbeszélő,
- Gaál Mária méltán szenved a társadalmi hiányosságoktól, egyben felelős íróként ad hangot a belső tiltakozásnak.

Toplak Zoltán A férfiak is egyenlőek a nőkkel? Már a könyv címlapján feltett kérdés is felhívja a figyelmet, hogy erre illik válaszolni. Tedd meg kedves olvasó! De, ha határozatlan vagy akkor ajánlom a Függeléket: A férfiak jogi hátrányai-ról. Meglepett, de inkább megdöbbentem, hogy az átlagember is mennyire tisztán tud olvasni a jogszabályokból. Most már megértettem, mitől van ekkora önbizalmuk Magyarországon a nőknek. Apátlan társadalomban élünk. Ennek csak rossz következményei lehetnek!

Egy higgadt ember, tárgyilagos könyvét olvashattam. Nem lehet nem reagálni! Hiánypótló könyv.

Sajnos a férfiak csendben szenvednek. Talán a neveltetésük miatt. A nőket viszont külön védi a jogrendszer, burkoltan a gyermekvédelmi rendszer is, mintha őket kellene védeni, nem a gyermekeket.

Az író tűpontosan közelíti meg válás után az apátlanítási, kapcsolattartási problémákat is. A rendszer külön kezeli a nőket és külön a férfiakat. Miért? Kinek jó az? Egy nő, ha megszüli gyermekét, akkor már előjogai vannak, nagybetűs anya. De hol vannak az apák? Miért nem fontosak? Ugyanolyan szép, igaz érzelmeik vannak, mint a nőknek. A társadalom löki őket oda, hogy különböző szerekhez nyúljanak, mert tehetetlenek, kétségbeesettek. Egekbe kiáltó nagy gondok vannak! Milyen társadalom az, ahol szembe mennek emberek egymással, csak azért, mert milyen neműnek születtek? A nőket felemelik, védik, néha nagyon is érdemtelenül, a férfiak fájdalmáról meg nem vesznek tudomást? Mintha nem is a társadalom részeit képeznék. Mind ezek a gyermek lelkek tönkretételét eredményezik, mert attól hogy nem értik, nagyon is érzik.

Milyen nagy buták azok a férfiak, akik azt képzelik, hogy nő nélkül boldogok lehetnek! És milyen önteltségben szenvednek azok a nők, akik magukat különbnek tartják! Sajnos nem figyelmezteti őket senki, hogy szükség van a másik nem tagjaira is! Így lettünk teremtve, és a természet rendjét, erejét nem lehet megváltoztatni! Ez így van jól! Tetszik, nem tetszik, a nőnek férfira, a férfinek nőre, a gyermeknek két szülőre van szüksége! Hazánkban védik a nőket. A férfiakat miért nem? Nagyon sok nő kihasználja ezt, félrevezeti a hatóságokat a férfi ellen, a jogukkal visszaélnek, és büntetlenül megtehetik. A kultúránkban az Anyák napi műsorok (óvodákban, iskolákban) inkább botrányosak, gyomorfelforgatók, ahogy a kicsi gyermekeket, akik még alig tudnak beszélni, benevelik az anya mindenek feletti csodálatára. Hol vannak az apák? Azért mert, ha jól megy, akkor a nők minden családi érdemet maguknak vitatnak el? Mert minden anya jó! Sajnos ez messze nem igaz, és az sem igaz, hogy minden apa jó, de az sem, hogy minden férfi rossz! De mindkét nem között vannak kiválóak és kirívóak.

Jó, hogy megemlíti az író, hogy „kevés a férfiakat érintő társadalmi kutatás”. Valamiért a férfiak másodlagosak, nem fontosak. Vajon hány házasság ment tönkre a deviza hitelek miatt és legfőképpen hány gyermek? A legtöbb család annyi jövedelmet kap, hogy éppen életben tudják magukat tartani. Nincs lehetőségük pihenni, kikapcsolódni, pedig a boldogsághoz kell szabadidő, erő, nyugalom, békesség és anyagi jólét is. Sajnos nem látják biztosítottnak a jövőt gyermekeiknek sem. Szorongó, mindennapi megélhetésért küszködő, és ezért lett közönyös a társadalmunk.

A bírók 70 %-a nő. Úgy gondolom, ez az arány a családsegítőknél, esetmenedzsereknél, gyámügyi dolgozóknál még rosszabb lehet. Miért nincs felmérés, hogy a gyermekvédelmi rendszerben hány nő dolgozik, ennek hány százaléka elvált, megkeseredett, bosszúszomjas, vagy éppen hány dolgozójukat kezelik pszichés problémákkal? Nincs megfelelő tudásuk, intelligenciájuk, éppen ezért van bátorságuk, lelkiismertfurdalás nélkül dönteni. Persze ha nincs lélek, akkor lelkifurdalás sincs. Kedves férfiak! A ti adótokból is tartják fenn ezeket a dolgozókat, ellenetek, de akkor kell lenni beleszólásotoknak is!

Sajnos ki kell jelenteni, hogy akikre felnézünk, akiktől végső segítséget várnánk, azoktól is mást kapunk. Nemrég történt eset. Az anya éveken át hangoztatta a bíróságon, hogy az apa pszichésen beteg. Az apát már többször megvizsgáltatta, annak ellenére, 10 év után újra kérte, de végre az anyát is megvizsgálták. Az igazságügyi pszichológus szakértő „teljesen véletlenül” nem kérdezett rá a legfontosabbra, sem az apánál, sem az anyánál, hogy volt e kezelve, szed- e gyógyszereket stb. Ez olyan eset, amikor a férfiakat nem csak ellehetetlenítik, hanem ostobának is nézik. Bocsássátok meg nekem apák, de ha ezeket hagyjátok, akkor széttárom a kezem és azt mondom: nem értem! És mindenki meri csinálni kisded „játékát”, nem kérnek számon senkit! A szociális, nevelési intézmények dolgozóit nincs, aki felelősségre vonhatná! Ennek is nézzetek utána! Mehettek panaszaitokkal bárhová, mindenhol azt kapjátok, hogy ez nem az ő kompetenciájuk! Rendben van, de akkor kié? Jól lett ez kitalálva! Szép nevek, címek, hangzatos reklám szövegek, és az becsap egy egész társadalmat. Eltakarja azt, hogy nem lehet érdemben tenni semmit, csak nagyon keveset, vagy akarva akaratlanul rosszat is. Az apák meg csak beszéljenek, írjanak, nem tartják őket számon, kereshetik maguk és gyermekeik igazát. Hihetetlen, kegyetlen, embertelen összetartás van a gyermekek ellen, pedig azt hiszik, hogy az apák ellen. Hangsúlyozom, hogy a gyermekek ellen!

Másik esetben anyuka eldönti, hogy nem engedi kapcsolattartásra lányát. Elmegy egy pszichológushoz, kitalál aljas rágalmat, de valójában semmit, erre a pszichológus felügyelt kapcsolattartást javasol. ( A férj felhívja telefonon a pszichológus vezetőjét, az elmondja telefonban, hogy túlkapás történt, de ő nem tehet semmit.) Ezzel a „drága” anya még aznap elmegy a csalássegítőhöz és az is azt javasolja, a nélkül, hogy az apát meghallgatták volna. Ezt beadja anyuka a bíróságra és már nyert ügye is van. Elég egy jó indítás, egy olyan kapcsolat, ahol az első láncszem megvehető, vagy befolyásolható. A bíróság elfogadja a két „jó” szakember véleményét és ez alapján ő is felügyelt kapcsolattartást rendel el. „Tudni kell, hogy ez alapos indok nélkül nem rendelhető el. Bizonyítottnak kell lennie, hogy az apa súlyosan veszélyes a gyerekre. pl. elítélték már súlyos gyermekbántalmazásért. E nélkül nem rendelhető el az ellenőrzött kapcsolattartás.”- írja Toplak Zoltán.

Szerencsére még akadnak egyenes jellemű pszichológusok, akik négyszemközt elmerik mondani véleményüket. Mindig tudtam, de köszönöm neki, hogy megerősített. A férje független pszichiátriai szakértő. Előfordul, hogy megbízzák egy megvizsgálandó üggyel, emberrel, de két nap múlva kap egy telefont, hogy mi lehet a vizsgálat eredménye. Gondolom, akkor nem csak egy esetben fordul ez elő.

A könyv erőssége, hogy tisztán, érthetően fogalmaz. Segít eligazodni a magyar katyvaszban.

Amikor ilyen megosztottság van, ahol nincs igazság csak befolyás, ráhatás, ott a társadalom előbb-utóbb bukásra van ítélve. Ahol nem beszélnek, sőt figyelembe sem veszik a férfiak bántalmazását, lelkét. Ahol nem beszélnek arról, hogy a nők nagy hányada játszik a férfiakkal, a rendszerben dolgozókkal és sajnos a saját gyermekeikkel is és mindenkivel. Ekkora hatalmat kaptak! Ha pedig az elvált nő esetmenedzser, majd gyámhivatali ügyintéző, akkor Isten óvja a férfit, mert nincs az tiszta, igaz erő, ami a gyermekeket kivegye az anyának nevezett nő „karmai” közül. Nyugodtan tönkre teheti a tehetséges gyermekeit is, mert akkor is ő lesz a jó. Egy eset. Az apánál, míg vele voltak a gyermekek kitűnő tanulók voltak, az anyánál pedig fél év múlva bukdácsoltak, depressziósak lettek, de minden rendben. Az „anyának” mondott nő az összes bírósági, egyéb dolgait a munkahelyén írhatja meg, munkaidőben rendezheti telefonjait. Ezzel szemben a férfinek, napi öt perc szabad ideje sincs, keményen le kell dolgoznia a munka idejét és még sokkal többet. Miért engedi meg a társadalom, hogy egy kegyetlen szakember, jelen esetben gyámhivatali ügyintéző úgy tegyen tönkre egy teljesen más területen dolgozó férfit, tehát ebben tanulatlant, mint ahogy a sakálok marcangolják szét áldozataikat. Állatkertekben odafigyelnek, hogy oroszlánhoz őzikét nem engednek be. Az állat gondozók sokkal emberségesebbek. A szakembereknek nevezettek szórakoznak az apákkal, mint macskák az egérrel. Az a baj, hogy pontosan arra törekszenek, amire a macskák.

Azt nem értem, hogy miért csak a gyermekvédelmi rendszert, a hatóságokat bírálják a férfiak? Nem gondolják, hogy a politika itt is, mint mindenhol jelen van? Az állam, a politika felesleges, inkább gyermekeknek ártó emberek tömegét tartja a rendszerben, ők pedig hangosan, látványosan éltetik azokat. Elárulok egy nagy titkot! Ha a férfi jól üli meg a „lovat”, akkor ő kapja meg a gyermeket. De azért tenni kell!!!!!!! Hogy mit és hogyan azt döntsék el a férfiak! Ha nincs hozzá való kedvük, gusztusuk, akkor bizony a gyermekük látja kárát. Jó lenne végre tiszta lapokkal játszani! Aki sunnyog és kivár, az nem szereti igazán gyermekét!

De mivel is foglalnák el magukat, miért is kapnának fizetést, a felesleges szakemberek a rendszerben? Ahol igazán nagy a baj pl. a szegénység miatt, onnan igyekszenek hamar elvonulni. Ez már rég egy felesleges, inkább ártó „iparág”, ahol jól játsszák a segítést (esetmenedzserek, családsegítők, gyámügyi előadók, ügyvédek, bírók stb.). Az apák pedig belepusztulnak, tönkre mennek lelkileg, anyagilag ebbe a nagy közös „segítségbe”. Negyven oldalas bírósági végzésekből, jogi nyelven írott iratokból kellene megérteni az átlagembereknek mindent, tudni kellene betéve a jogszabályokat, mint az ügyvédeknek, bíróknak.

Hogyan játszanak a „kedves” anyák és a rendszerek az apákkal?

1. A volt feleség évekig /10 évig is/ nem készíti fel a gyermekét a kapcsolattartásra, szülői, nagyszülői elidegenítést folytat. Bármit kitalál (szándékosan nem írom, hogy hazudik, pedig ez a legjobb kifejezés, de apa leírta messengerben a volt feleségnek, és komoly bírságot kapott, mert ebben az országban rend és fegyelem van!). Tehát a rendszerben dolgozók mindent elfogadnak, sőt támogatják az „áldozatot”. Évekig megy a huzavona, és anyukának beteges, gonosz kitartása miatt a gyermekek elidegenednek az apától és annak minden rokonságától. Gyakorlatilag nem láthatja gyermekeit sem ő, sem a rokonsága. Anyuka betegesen elszigeteli, elkülöníti gyermekeit, hogy csak az ő, beteges hatása alatt álljanak.

2. Mikor apa és a nagyszülők, rokonok belefáradnak, feladják, akkor anyuka átfordul, és már követeli a kapcsolattartást, de mindenkit ki kell, ábrándítsak, ha azt hiszik, hogy a jó szándék vezéreli. „Tényleg vannak jó anyák!” És nem látják a bíróságon, vagy a jog nem teszi lehetővé, hogy láthassanak, hogy ez a színjáték egy nő bosszúszomjas törekvése az ügyvédjével. Hálás vagyok a sorsomnak, hogy soha nem vágytam ügyvédnek. Mindenre születni kell!

Azt, ha apa nem tudja betartani, bár nagyon szeretné, hogy találkozzon gyermekeivel, vagy nem tud az aktuális elfoglaltsága miatt, éppen akkor telefonálni, amit a bíróság meghatározott, akkor kemény büntetést fizethet a kevés fizetéséből. Sok esetben havonta 200 ezret is. Van itt gyermekvédelem, csak emberség sehol! Jog van, csak igazságot nem kell keresni, mert felesleges!

Mikor sikerül elidegeníteni a gyermekeket, amikor 10 év után az apa feladja, mert nem lehet idegileg, anyagilag bírni az örökös harcot a gyermekért, akkor anyuka ezt kéri a végrehajtási kérelmében nagyon szakszerűen, hiszen ez a szakmája: „A kérelmezett a kapcsolattartás szabályainak nem tett eleget, hogy a fent szabályozott módon nem jelent meg, a gyermeket nem vitte magával kapcsolattartásra a hónap első páros szombatján. Aztán a hónap második páros hétvége szombatján a személyes találkozás nélküli kapcsolattartást sem gyakorolta.”

Tehát ha az apa elhozza a gyermeket, akkor anyuka minden egyes kapcsolattartás után újabb végrehajtási kérelmet kreál. Mindig „remek” ötletei vannak!!! A bíróság elfogadja, végzi a dolgát és az apa fizethet anyukának és az ő, szintén nem egyenes jellemű ügyvédjének is.

Ha nem hozza el a gyermeket, akkor azért küldjön anyukának 100000 Ft-ot és az ügyvédnek legalább 1óra konzultáció és 2 óra iratszerkesztés díjat „mindösszesen: 105000 Ft-ot.”

Nem elég, hogy lelkileg tönkre tesznek egy férfit. Ezek után, az apa fizessen még albérletet és gyermektartási díjat is, a mai, nem statisztikailag kimutatott átlagfizetésből, mert a dolgozóknak kiguvad a szemük az átlagfizetések láttán, de nevetni nem tudnak rajta. Vagy legyen hajléktalan, mint annyi elvált férj. Fizessen annak az anyának, aki a gyermekeket és őt is tönkreteszi? Miért? Igen fizessen, hiszen a gyermekei, de feltételeket kellene szabni. Talán lehetne féket tenni! Talán? Ha bebizonyosodna, hogy anya, vagy az apa szülői elidegenítést folytat.

A személyes találkozás nélküli kapcsolattartást sem lehet létrehozni, mert anyuka az apa és gyermeke közti beszédet állandóan helyreigazítja, agresszíven beleszól. Végig érződik, hogy a gyermek nagyon fegyelmezve van, nem mer beszélni, állandóan kijavítják, helyreigazítják. És ez az anya felrója az apának, hogy nem tartja ezt a kapcsolatot sem. Nem lehet! Lehetetlenség! Az apai nagyszülők SMS-ben kérik, had menjenek hozzájuk a gyermekek. Anyuka nem is válaszol. Ha néha válaszol, akkor hatóságot, fennhatóságot játszik velük, és kioktatja, megalázza őket. A gyermekeket nem tudják sem telefonon, sem messengeren, sem SMS-ben elérni. Szeretet volt köztük, de ez ma már nagyon kevés! Miért nem tarthatják a kapcsolatot, mikor anyuka annyire „izgul” és nagyon sokat tesz az ügyvédjével azért, hogy az apával kapcsolatot tarthassanak a gyermekei????? Meddig, hány évig lehet manipulálni mindenkivel és játszani a jóságos anyát? Legalább lenne egy meghatározott időpont, hogy valami remény legyen, hogy addig kell kibírni, hogy nem lehet egy ügyet pld. 2 évnél tovább húzogatni, mert így is, úgy is azt csinál egy pszichopata nő a volt férjjel, aztán a következő férjjel, amit csak akar. Ha nem akarna erővel segíteni a jogrendszer, akkor legalább anyagilag nem tudnák az apákat tönkre tenni.

Mind ezek ellenére egy „jóságos” gondoskodó, anyának nevezett nőt támogatnak! Miért?

A LEGNAGYOBB BAJ AZ, HOGY, NEM CSAK AZ APA AZ ÁLDOZAT, HANEM LEGINKÁBB A GYERMEK!

Tisztázzunk valamit! Egy anyának a gyermek nyugalma a legfontosabb! Nem akkor lesz valaki anya, mikor megszüli gyermekét, hanem akkor, ha anyává tud válni. Már pedig, sok esetben csak a nevük anya. Úgy érzem a társadalom prédái lettek az elvált apák, de sajnos sokszor az elvált anyák is. Rossz az egész rendszer! Pedig sok felesleges embernek lenne hol dolgozni a gyermekintézmény falain belül, csak ahhoz nem igen lenne kedvük, azt hiszem adottságuk sem, mert a gyermekeket csak őszinte szeretettel lehet nevelni.

Szeretném üzenni mindenkinek, az egész világnak, hogy a férfi is ember, nem csak a nő! Vannak érzelmeik, vágyaik, kötelességtudatuk. Tapasztalataim szerint azok a nők, akik nem tudnak szeretni, sokkal kegyetlenebbek, számítóbbak, gonoszabbak, mint a férfiak. Több emberséget, igaz érzést, egyenes viselkedést láttam a férfiaknál. Minden attól függ, hogy mennyi emberség szorult egy-egy testbe (jellem, szellem, értelem stb). Ez főleg nem női, férfi harc, hanem becsület, tisztesség, erkölcs harcol a galádsággal, rafináltsággal, érzéketlenséggel.

Láttam már csodálatosan szép, jól öltözött, csinos nőt, babaarcra sminkelve egy tömegben egy mikrofonnal a kezében, de egy nagy teret belengett a fénylő arca mögötti megfoghatatlan, kegyetlen gyűlölet.

Hol élünk? Hová tartunk? Mi lesz a gyermekeinkkel? Mi lesz az unokáinkkal?

Toplak Zoltán gondosan, átláthatóan írta könyvét, ha ennyi érzelmet, és újabb kérdéseket tudott előhozni egy idős, nyugdíjas nőből. Sok ilyen írásra és összefogásra lenne szükségük a gyermekeknek, az apáknak és egy alvó, egymás gondjaival nem foglalkozó társadalomnak. Ugyanakkor védelmükre is kelek, mert a sok fájdalom, kilátástalanság, örökös feszültség tesz bennünket közömbössé, közönyössé, fáradttá, érzéketlenné.

Magyarországon elvész a jogrendszerben a gyermek.

Az apa nem lehet másodlagos az anya mögött!

Köszönöm az írónak, hogy ezeket az indulatokat kihozta belőlem! Ha csak egy-két ember (szándékosan embert írtam és nem nőt és nem férfit), mert ezek közös gondok, hol nőt, hol férfit érint, el kezd gondolkodni és tenni gyermekeiért és magáért is, akkor már megérte a munkája. Nekem fájdalmasan sikerült. Tudni kell, hogy hallgatással, belenyugvással, félelemmel nem tudunk segíteni gyermekeinknek, unokáinknak! Nincs társadalmi együttérzés, közöny van mindenhol, még sokszor a családokban is. Hol vannak az elvált anyák, apák szülei, nagyszülei, rokonsága?

„2021-adat: a magyar negyven év alatti férfiak több mint 70 %-a nem vállalt még gyermeket.” Remélem, hogy előre láttak, és nem akarnak a nők, és az őket támogatók játékszerei lenni! Hajrá férfiak! Bízom Bennetek! Ti még tudtok gondolkodni és akartok is.

egy nagymama

Nemrég fejeztem be Louise Perry A szexuális forradalom kritikája című könyvét (eredeti cím: The Case Against the Sexual Revolution), és azt kell mondjam: régen olvastam ennyire józan és mélyen elgondolkodtató művet a férfi–női kapcsolatok jövőjéről. Perry brit újságíró, aki nem vallási, hanem empirikus, adatokra és személyes tapasztalatokra támaszkodó alapon jut arra a következtetésre, hogy a monogám házasság és a hosszú távú elköteleződés nem csupán szép eszmény, hanem a társadalom és az egyének számára is a legbiztonságosabb és legjobb út.

Ez azért ütött nagyot, mert én hívőként jól tudom: Jézus is ugyanezt tanította. De Perry nem teológiából indul ki, hanem a mai szexuális kultúra következményeiből. Ez a józanság az, ami miatt a könyv nagyon megszólító – mert nem „erkölcsi leckét” oszt, hanem bemutatja, mi történik, ha a szexuális forradalom ígéreteinek engedünk.

Mitől különleges a könyv?

Perry kendőzetlenül elemzi a hookup kultúrát, a pornót, a prostitúciót, az erőszakos szexuális szokásokat és a társkereső appok világát. Kimondja: a „szexuális szabadság” nem egyformán kedvezett mindenkinek. A legnagyobb nyertesek a magas státuszú férfiak lettek, akik könnyedén „szereznek” alkalmi partnereket, míg a nők és a kevésbé vonzó férfiak gyakran sérülnek.

Néha talán túlzottan általánosít, és néha a férfiakat mintha sötétebben ábrázolná a kelleténél – de ezt meg lehet érteni, hiszen a könyvet szigorúan női szempontból írta. A célja az, hogy a nők ráébredjenek: a saját biztonságuk, lelki egészségük és boldogságuk érdekében jóval tudatosabban kell dönteniük a szexről és a párkapcsolatokról.

A pornó kérdése – és a férfiak dilemmája

A könyv 5. fejezetének végén Perry egyszerű tanácsot ad: „ne használj pornót”. Igaza van. De ott van a kérdés: mit kezdjenek azok a férfiak, akik már most szexuálisan frusztráltak? Saját tapasztalatból mondom, hogy volt pornófüggőként nehéz leszokni, mert a valóságos kapcsolatok – legalábbis egy ideig – kevésbé stimulálnak.

Perry nem ad részletes választ erre, de én úgy látom: talán a pornó „fapados verziója”, a puszta fantáziálás lehet egy átmeneti megoldás. Ez nem egyszerű, de hosszú távon ez a megtisztulás útja. Én magam is érzem, hogy a pornó nemcsak az én szexuális életemet torzította, hanem közvetve hozzájárultam a nők szenvedéséhez, az ipar fenntartásához. Erről is őszintén beszél Perry, és ez fájdalmas, de fontos felismerés.

A végső tanulság

A könyv legnagyobb ereje, hogy szembenéz a realitásokkal: a férfiak és nők biológiailag, pszichológiailag különböznek, és a modern szexuális kultúra sokszor figyelmen kívül hagyja ezeket a különbségeket. Perry szerint (és ezzel én is teljesen egyetértek): a monogám házasság és a tartós elköteleződés az a keret, ami meg tudja védeni a nőket, és ami hosszú távon a férfiaknak is értelmet ad.

Nem egy könnyű olvasmány, mert sokszor szembesít minket a saját hibáinkkal. De ha van könyv, amit a mai 18–30 éves korosztálynak kötelezővé tennék, ez az lenne.

Kérdés hozzátok: Ti mit gondoltok Perry állításairól? Tényleg a házasság a legbiztonságosabb forma ma is? Hogyan lehet kimenekülni a pornófüggésből, ami annyi férfi életét megmérgezi?

Kevés dolog van, ami a férfi természetének mélyéről fakadó késztetéssel szembemegy, mint az, hogy egy nő mellett kötelezze el magát egy életre. A férfiak ösztönösen hajlamosak a vadászat izgalmát keresni – nemcsak a munkában vagy a kihívásokban, hanem a párválasztásban is. A szabados szexualitás, a „több nő” lehetősége rövid távon könnyebbnek és szórakoztatóbbnak tűnhet, mint a hűség és a családalapítás.

Mégis, a társadalom és a család fennmaradása érdekében a férfiak generációk óta meghozzák ezt az áldozatot: elköteleződnek. Ez a döntés nem kicsinyíthető le. Ez az egyik legnagyobb személyes lemondás, amit a férfi tehet – de éppen ez adja az erejét és jelentőségét.

Az elköteleződés ára és értéke

Amikor egy férfi úgy dönt, hogy lemond a végtelen választási lehetőségről, és egyetlen nő mellett kötelezi el magát, akkor valójában saját ösztöneivel szemben lép fel. Ez fegyelem. Ez önuralom. Ez annak felismerése, hogy nem a pillanatnyi öröm, hanem a hosszú távú célok a fontosabbak.

A modern társadalom gyakran nem beszél erről a lemondásról, mert kényelmetlen téma. Pedig ez a döntés nem önmagáért való – ez adja a stabilitás alapját, amelyre közösségek, nemzetek, egész civilizációk épülnek. A férfiak elköteleződése teremti meg azt a biztonságos környezetet, ahol a gyerekek felnevelkedhetnek, és ahol a nők is ki tudják bontakoztatni azokat az ajándékaikat, amelyek egy otthont valódi otthonná tesznek.

A férfi, aki épít

A férfi, aki elköteleződik, nemcsak a saját ösztönei felett arat győzelmet, hanem valami sokkal nagyobbhoz csatlakozik. Családot alapít, otthont teremt, és olyan értékeket ültet el, amelyek túlmutatnak rajta. A párjához való ragaszkodás, a gyermekeiről való gondoskodás és az otthon fenntartása olyan célt ad neki, ami felemeli.

A sokféle kaland és rövid távú kapcsolat soha nem adja meg ugyanazt a mély, belső elégedettséget. Az elköteleződés ezzel szemben horgonyt ad a férfi életének: megtanítja felelősséget vállalni, erőforrásokat beosztani, és olyan célokért dolgozni, amelyek túlmutatnak a saját kényelmén.

Az ajándék, amit a nő adhat

Az elköteleződés nemcsak lemondásról szól, hanem ajándékokról is. A férfi választottja az, aki otthont és meleget teremt, aki mellett biztonságban érzi magát, és aki segít megélni azt az érzést, hogy élete nem hiábavaló. A gondoskodó társ, a háziasszony, az anya szerepe mind-mind olyan kincsek, amelyek nélkül a férfi élete könnyen üressé válhat.

Természetesen ez a kapcsolat nem egyirányú. Ahogyan a férfi elköteleződése erőt és stabilitást ad a nőnek és a családnak, úgy a nő szeretete, támogatása és gondoskodása is megerősíti a férfit. Ez egy kölcsönös szövetség, amely mindkét fél természetét kiteljesíti.

Összegzés: áldozat és beteljesülés

A férfi elköteleződése egy nő mellett nem csupán romantikus gesztus. Ez a társadalom működésének egyik alapja. Ez az áldozat az, ami rendet és biztonságot teremt, ami lehetővé teszi, hogy gyerekek szilárd alapokra nevelkedjenek, és ami hosszú távon a férfinak is mélyebb értelmet ad az életében.

Ezért kell elismernünk: bár az elköteleződés ára magas, az értéke felbecsülhetetlen. A férfi, aki képes ezt az áldozatot meghozni, nemcsak önmaga fölé nő, hanem egy erősebb családot és társadalmat épít – és végül ez az, ami igazán megéri.

Kérdés a végére: szerinted mi az a legnagyobb ajándék, amit az elköteleződött férfi a családjától visszakap?

Budapest, 2025. július 21. – Szinte a teljes hazai médiát bejárta a hír, amikor 2025
júniusában ismeretlen elkövető rongálta meg a Magyar Lelki Elsősegély
Telefonszolgálatok Szövetségének „Az elfojtott könnyek szobra” című alkotását
Budapesten. A Duna-parton található szobor most már újra teljes – igaz nem eredeti
formájában, mert helyreállítása során a friss történésekre is utalni kívántak.

Még ma is gyakran találkozhatunk azzal a társadalmi elvárással, hogy egy férfinek mindig
erősnek kell lennie, nem mutathatja ki az érzelmeit, el kell titkolnia a fájdalmát. Az érzelmek
elfojtása azonban többek között stresszhez, szorongáshoz, depresszióhoz, szélsőséges
esetben akár öngyilkossághoz is vezethet.
A Magyar Lelki Elsősegély Telefonszolgálatok Szövetsége (LESZ) erre szerette volna
felhívni a figyelmet a férfiak mentális egészségét fókuszba helyező, tavaszi társadalmi célú
kampányával, amelynek fontos eleme volt „Az elfojtott könnyek szobra” is. A szobrot
nemcsak az arra járó budapestiek szerették és szelfiztek vele előszeretettel, de a közösségi
médiában is élénk vitát váltott ki a téma, amelyet megjelenített.
A férfialakot azonban június 17-én éjjel ismeretlen tettesek megrongálták, fejét eltávolították,
majd magukkal vitték. A férfi érzelmek láthatóságát és elfogadását szimbolizáló alkotás
megrongálása a szervezet szerint még inkább rávilágít arra, hogy az érzelmek megfelelő
megéléséről, kezeléséről beszélni kell – mielőtt az érzelmek elfojtása súlyos
következményekhez vezetne.
Éppen ezért úgy döntöttek, hogy helyreállítják a szobrot, de nem az eredeti formájában. A
Duna-parton ülő, szomorú férfialakot ábrázoló alkotás korábban félig kék színű volt. Ezzel
arra a rengeteg elfojtott belső könnyre kívántak utalni, ami, ha túlcsordul, akkor bárkit
elnyelhet, úgy, mint a Duna vize. Most amellett, hogy a szobor visszakapta levágott fejét, a
kék szín még nagyobb felületen jelenik meg, még jobban ellepi a férfi testét.
„A megemelt vízszinttel arra szeretnénk felhívni a figyelmet, hogy a probléma még
komolyabb lehet, mint eredetileg gondoltuk. Nemcsak az elfojtott szomorúság, de az elfojtott
indulatok is rossz mintázatokhoz, elhamarkodott cselekvéshez vezethetnek” – mutatott rá az
akció miértjére Dudás Erika, a LESZ elnöke.
„Bár az elfojtás – így a düh elnyomása is – sokak számára működőképes megküzdési
stratégia rövidtávon, hosszú távon több depresszív és poszttraumatikus tünethez és
szorongáshoz vezet” – kommentálta az esetet Szelényi Bence pszichológus, a kampány
szakértője. A szakember az esetről készült videójában részletesen körüljárja a témát:
https://www.youtube.com/watch?v=cpcSoiQiaJA
A LESZ a szobor helyreállítása mellett szeretne további párbeszédet kezdeményezni az
érzelmek megélésének fontosságáról. Ennek nyomán a szervezet eseményt szervez a
szobornál 2025. július 28-án, hétfőn 18 órára. Azt kérik, jöjjenek el minél többen, akik azt
szeretnék, hogy a férfiak bátran kimutathassák érzelmeiket. Az eseményen részt vesz
Szelényi Bence pszichológus is, aki szívesen beszélget azokkal, akiket érdekel a téma.
Kampányoldal: www.elfojtottkonnyek.hu
A szobor 2026 májusáig tekinthető meg Budapesten, a Duna-parton, a Szabadság híd budai hídfőjénél.

A modern világban sok szó esik a szerelemről, a kapcsolatokról, de egyre ritkábban halljuk azt a régi, mély igazságot: a férfi egyik legszebb, legromantikusabb feladata, hogy emelje a párját. Hogy ne pusztán szeresse őt, hanem támasza legyen, építse őt, és teret adjon a növekedésének. Nem uralni, nem megváltoztatni – hanem felemelni.

Mit jelent felemelni egy nőt?

Nem arról van szó, hogy a férfi okosabb, erősebb, vagy „vezetőként” előtte járna. Hanem arról, hogy elkötelezi magát mellette. Olyan biztonságos érzelmi teret teremt, ahol a nő önmaga lehet: sebezhető és erős, lágy és céltudatos, érzékeny és bátor. A férfi jelenléte nem korlátoz, hanem felszabadít. Ha kell, csendes háttérként van ott, máskor pedig lelkes szószólóként. Ez a fajta odaadás nem gyengeség, hanem szilárd erő.

A 100% odaadás

Sokan azt gondolják, hogy a férfi „elveszti önmagát”, ha teljesen elköteleződik. Pedig az igazi férfierő nem abban rejlik, hogy mit uralunk, hanem abban, hogy mit tudunk önként szolgálni. Egy férfi, aki 100%-ban jelen van a kapcsolatában, nem függ a nőtől – hanem választja őt, újra és újra. Nem azt kérdezi: „Mit kapok cserébe?”, hanem azt: „Mit tudok még adni, hogy ő növekedjen?”

Egy férfi, aki felemel, nem tesz mást, mint hitet ad: hisz a nőben, akkor is, amikor ő maga éppen nem hisz magában. Ez lehet egy biztató mondat egy rossz nap végén. Egy tekintet, ami azt sugallja: „Látlak, értékes vagy.” Vagy az a döntés, hogy együtt marad, még akkor is, amikor a másik épp törékeny, bizonytalan, vagy éppen változik.

Valódi példák

• Egy férj, aki minden este meghallgatja a felesége álmait, és ha kell, újratervezi a saját karrierjét, hogy közös úttá váljon az, amit a nő is szeretne.

• Egy apa, aki nem csak a gyerekre vigyáz, amíg az anyja tanul vagy dolgozik, hanem örül is annak, hogy a társa kibontakozhat.

• Egy fiatal pár férfi tagja, aki nem riad meg a nő sírásától, hanem karjaival és szavaival is azt üzeni: „Nem vagy egyedül, és nem vagy sok.”

Romantika férfimódra

Ez a fajta szeretet nem mindig látványos. Nem mindig rózsákról és gyertyafényes vacsorákról szól – bár azok is lehetnek részei. Hanem a mindennapi jelenlétről. A figyelemről. Az apró, de tudatos gesztusokról, amelyek azt üzenik: „Fontos vagy nekem. A növekedésed is az.”

A romantika férfimódra sokszor csendes, mint egy biztos ház alapja. De nélküle minden meginog.

Vissza az alapokhoz

A mai világ gyakran a versenyt hangsúlyozza férfi és nő között. Ki keres többet? Ki dönt? Ki enged? De talán jobb kérdés: Hogyan építjük egymást? Mert ha egy férfi emeli a párját, akkor ő maga is magasabbra kerül. A kapcsolat emelkedik – nem egyik a másik kárára, hanem együtt.

És ez a legszebb dolog, amit egy férfi adhat: nemcsak magát, hanem a hitet is, hogy a másik még több lehet, mint eddig volt.

A férfiak is egyenlőek a nőkkel? – Egy hiánypótló, mégis tanuló szakaszban járó kiáltvány

Toplak Zoltán „A férfiak is egyenlőek a nőkkel?” című kötete nem csupán provokatív kérdést tesz fel – hanem egy egész korszak némaságát próbálja megtörni. Egy olyan korszakét, amelyben a nemek közti egyenlőség eszméje gyakran kizárólagosan női nézőpontból kerül tárgyalásra, miközben a férfiakat érintő társadalmi problémák – legyen szó apaságról, válás utáni helyzetről, oktatási lemaradásokról vagy munkahelyi halálozási statisztikákról – ritkán jutnak el a közbeszéd centrumába.

A könyv legnagyobb erénye épp ez: bátran vállalja, hogy megszólaltatja a férfiakat, akik sokszor elbizonytalanodtak szerepükben, és úgy érzik, hogy nincs fórumuk, ahol megértő fülekre találhatnának. Zoltán nem a konfliktust, hanem a párbeszédet keresi. Nem támad, hanem kérdez – még ha olykor provokatívan is. A címében feltett kérdés nem puszta retorikai fogás, hanem valódi vizsgálódás: vajon a társadalmi nemi egyenlőség zászlaja alatt nem vesztek-e el a férfiakat érintő problémák?

A kötet szerzője nem hivatásos szociológus vagy politikai elemző – és ezt nem is rejti véka alá. Az amatőr tördelés és a tipográfiai egyenetlenségek is ezt a „civil hangot” tükrözik. Valójában épp ez a nyers, közvetlen stílus teszi a könyvet autentikussá: mintha egy kávé mellett beszélgetnénk egy értelmes, kereső férfival, aki nem hirdet ideológiát, hanem életből vett példák alapján próbál igazságot keresni.

A könyv egyik gyenge pontja, hogy viszonylag kevés statisztikai adatot tartalmaz. Egyes olvasók emiatt hiányolhatják a tudományos alátámasztást, különösen a markánsabb állításoknál. A szerző ugyanakkor maga is elismeri, hogy hazánkban rendkívül kevés a férfiakat érintő társadalmi kutatás, így a számok hiánya részben a tudományos környezet vakfoltjának következménye. Ez nem menti fel teljesen a szerzőt a pontosabb hivatkozások hiánya alól, de segít megérteni a kontextust, amelyben dolgozik.

A könyv különösen erős, amikor az apaságról, a férfi-női együttműködés lehetőségeiről, és a modern férfi identitás kihívásairól ír. Zoltán nem a nőket hibáztatja a férfiak nehézségeiért, hanem a rendszeres egyoldalúságot, amely gyakran figyelmen kívül hagyja, hogy a férfiaknak is vannak veszteségeik, sebei és vágyaik.

Az írás hiánypótló Magyarországon, ahol a férfimozgalmak még gyerekcipőben járnak, és ahol a férfiszempont gyakran vagy elhallgattatik, vagy lejáratódik. Ez a könyv bátor kísérlet arra, hogy legalább az első mondatokat kimondja. Nem tökéletes – de nem is annak szánták. Inkább egy nyitány, amely lehetőséget teremt mások számára is a megszólalásra.

Összegzésképpen: „A férfiak is egyenlőek a nőkkel?” egy induló, kísérletező könyv, amelyben keveredik a civil bátorság, a személyes fájdalom és az intellektuális kíváncsiság. Nem ad mindenre választ – de végre kérdez. És ez a kérdezés talán sok olvasót arra ösztönözhet, hogy maga is feltegye a kérdéseit, akár nőként, akár férfiként. Mert ahogy Zoltán könyve is sugallja: nem egymás ellen, hanem egymásért volna dolgunk.

Bernadine Bluntly egy amerikai tartalomgyártó, aki a YouTube és a TikTok platformjain vált ismertté szókimondó, provokatív, ugyanakkor sokak számára felszabadító véleményeivel a feminizmusról, a férfi-női kapcsolatokról és a társadalmi normákról. Sajátos, nyers stílusával nemcsak követőket, hanem ellenzőket is bőven szerzett – ő azonban nem hátrál meg. Nevéhez híven (bluntly = nyersen, kertelés nélkül) vállalja, hogy nem finomkodik, és a kellemetlen igazságokat is kimondja.

Bluntly egyik fő állítása, hogy a modern feminizmus túllőtt eredeti céljain: nem az egyenjogúságot, hanem a férfiak háttérbe szorítását és a női felelősség elhárítását szolgálja. Gyakran idézett témája, hogy a nők manapság túlértékelik saját fontosságukat a párkapcsolatokban, miközben egyre kevésbé hajlandóak viselkedni úgy, ahogyan egy stabil kapcsolat megkövetelné: kedvességgel, lojalitással, tisztelettel. Véleménye szerint a férfiak tömeges „kisétálása” a házasságból és a randizás világából teljesen érthető reakció a nők elférfiasodására és követelőző attitűdjére.

Videóiban gyakran mesél személyes tapasztalatokról, kíméletlenül elemzi a női viselkedésformákat, és egyértelműen kiáll a hagyományos nemi szerepek mellett. Ugyanakkor hangsúlyozza: nem a nőket gyűlöli, hanem a hazugságokat, amelyeket a mai kultúra a nőkhöz fűződően terjeszt. Szerinte a nők boldogtalanok lettek attól, hogy elhitették velük: az anyaság, a házasság és a férfiak szeretete elnyomás.

Bernadine üzenete nemcsak a férfiakat szólítja meg, hanem a nőket is, különösen azokat, akik elbizonytalanodtak a „girlboss” narratívában. Arra bátorítja a nőket, hogy ne harcoljanak a férfiak ellen, hanem találják meg az együttműködés, a tisztelet és az egymás kiegészítésének örömét. Saját bevallása szerint régen ő is feminista volt, de rádöbbent, hogy ez a gondolkodás inkább elszigeteltté és frusztrálttá tette. Azóta más hangon beszél – és egyre többen hallgatnak rá.

Stílusa erősen polarizáló: sokan imádják, mások utálják. De még az ellenzői is elismerik, hogy Bernadine Bluntly jelenség: bátor, határozott és következetes. Egyesek a női Andrew Tate-nek nevezik, mások szerint ő a modern antifeminista mozgalom egyik legkarizmatikusabb arca. Bárki bármit gondol róla, egy dolog biztos: nem lehet közömbösen elmenni mellette.

Bluntly platformjai olyan férfiakat és nőket gyűjtenek egybe, akik belefáradtak a politikailag korrekt, túlszűrt beszédbe, és végre valaki olyat akarnak hallani, aki valóban kimondja azt, amit sokan csak gondolni mernek.