Nemrég olyan dolog történt, ami alaposan átértékelt bennem néhány korábbi meggyőződést. Egy nagyon közeli barátomról megtudtam, hogy homoszexuális – sőt, azt is, hogy szerelmes belém.

Ez a vallomás egyszerre lepett meg és indított el bennem egy mély belső folyamatot. Évek óta keresem a választ arra, hogyan illeszkedik a homoszexualitás a hit, a Biblia és a mai emberi tapasztalat közé. Most, hogy nem elméleti kérdésként, hanem a barátságon keresztül személyesen is érint, már nem tudom ugyanolyan egyszerűen kezelni.

A Biblia világosan bűnnek nevezi a férfi és férfi közötti testi kapcsolatot. Ezzel nőttem fel, ezt hallottam újra és újra. De közben azt is látom: ha két ember között szeretet, hűség és önátadás van – és közben senkinek nem ártanak –, akkor miért kellene elítélni őket? Miért számítana bűnnek, ami valójában kapcsolatot, gondoskodást, felelősséget jelent?

Azt gondolom, a promiszkuitás, a gyakori partnercsere, az önkontroll hiánya valóban nem helyes. De ez független attól, ki milyen nemhez vonzódik. A gyakori partnerváltás érzelmi és testi sebeket hagy, és egészségügyi kockázatokat is hordoz – minden embernél.

Arra is rá kellett döbbennem: a Biblia nem csak Isten üzenete, hanem emberek közvetítésével született. Az adott kor emberének korlátai, előítéletei, társadalmi rendje is benne hagyta a nyomát. Ahogy a női egyenjogúság is idővel elfogadottá és működőképessé vált, úgy hiszem, a homoszexuális emberek iránti türelem és méltányosság is járható út lehet.

Van azonban két terület, ahol az álláspontom nem változott.
Az egyik a gyermek kérdése. Azt hiszem, egy gyereknek szüksége van arra, hogy a férfi és a női mintát is hitelesen megtapasztalja a nevelés során. Ezért nem gondolom, hogy azonos nemű párok számára a gyermekvállalás ideális volna.
A másik a házasság. A házasság lényege számomra az, hogy egy férfi és egy nő szövetséget köt, és családot alapítanak. Ha két azonos nemű ember összeköti az életét, számukra továbbra is inkább a bejegyzett élettársi kapcsolat lehet a megfelelő forma.

A barátom őszinte vallomása tehát nemcsak róla szólt, hanem rólam is: megtanított arra, hogy a szeretet mindig több, mint egy szabálykönyv. A hit számomra nemcsak tiltások gyűjteménye, hanem útkeresés Isten és ember között. És talán ez az útkeresés ma éppen arról szól, hogyan tudunk tisztelettel, megértéssel és hűséggel élni – bármelyik oldalán állunk is egy vitás kérdésnek.

Kevés könyv volt rám akkora hatással, mint John és Stasi Eldredge közös műve, az Elbűvölő. Nem egy szokványos női önsegítő könyvről van szó, hanem egy nyílt, őszinte betekintésről a női lélek világába. És ami engem leginkább megindított: az a nyíltság és sebezhetőség, amellyel Stasi Eldredge feltárja a saját szívének történetét.

Olvasás közben többször megálltam, mert úgy éreztem, valami titkos, eddig elrejtett igazságot engednek látnom. A könyv központi gondolata, hogy minden nő szívében ott él három alapvető vágy: elbűvölőnek lenni, részesévé válni egy nagy történetnek, és mély, szeretetteljes kapcsolatokat megélni. Ezek nem „romantikus szeszélyek” vagy gyengeségek, hanem olyan mély erők, amelyeket maga Isten helyezett a női szívbe.

Ami számomra felszabadító volt: Stasi nem vádol, nem támadja a férfiakat, hanem meghív. Meghív arra, hogy férfiként közelebb lépjünk, és jobban megértsük, mi mozgatja a nőket. Ez a fajta őszinteség nem eltávolít, hanem közelebb hoz. És ahogy olvastam, bennem is kialakult egy újfajta tisztelet a nők iránt – nem elvárásokkal, hanem együttérzéssel.

Az Elbűvölő így számomra nemcsak a női lélek titkairól szóló könyv lett, hanem egy híd férfi és nő között. Egy lehetőség arra, hogy újraépítsük a bizalmat, és szövetségesként nézzünk egymásra – nem riválisként.

Személyesen úgy érzem, ez a könyv megerősített abban, hogy a férfi-nő kapcsolat alapja nem a versengés, hanem a kölcsönös megértés. És hogy a női szív vágyai – ha komolyan vesszük őket – nem akadályt, hanem erőforrást jelentenek a közös élethez.

És ti mit tapasztaltatok a női szív vágyairól? Mennyire tudjuk férfiként meglátni és tisztelni ezeket a mélyebb mozgatóerőket?

Carl Gustav Jung, a 20. század egyik legnagyobb pszichológusa gyakran hangsúlyozta, hogy a férfiasság nem pusztán erő vagy dominancia kérdése, hanem sokkal inkább irányultság és elkötelezettség. Egy férfi akkor válik igazán önmagává, ha tudja, mit akar, és képes minden energiáját arra összpontosítani, hogy azt elérje.

Ez azonban nem azonos a gátlástalansággal. A modern világban gyakran keveredik össze a céltudatosság az önző törtetéssel. Jung gondolataiban a férfiasság nem arról szól, hogy bármi áron, mások kárára érvényesítjük akaratunkat, hanem arról, hogy felismerjük: a kitartás, a felelősségvállalás és a hosszú távú hűség ad értelmet a férfi útjának.

A férfi tudja, hogy nem kaphat meg mindent. De amit valóban akar – legyen az család, hivatás, küldetés vagy akár belső harmónia –, azért képes lemondásokat hozni, áldozatot vállalni és következetesen dolgozni. Ez a fajta eltökéltség különbözteti meg a sodródó, döntésképtelen életet élő embert attól, aki képes vezetni: önmagát és másokat is.

A férfiasság Jung szerint tehát nem a pillanatnyi vágyak kiélése, nem is az erőszakos önérvényesítés, hanem a szilárd irányvonal. Egy férfi attól férfi, hogy tudja, mihez kötődik, és nem engedi, hogy külső divatok, társadalmi hullámzások vagy múló kísértések eltántorítsák.

Ez az erő nem harsány, hanem csendes, nem kíméletlen, hanem felelősségteljes. Jung szavaival élve: a férfiasság lényege, hogy „a férfi tudja, mit akar, és mindent megtesz, hogy elérje”. De ez a „mindent” nem mások eltiprását jelenti, hanem azt, hogy hű marad a saját útjához.

Warren Farrell könyve nem egyszerűen szakirodalom az apaságról: felhívás. Felhívás arra, hogy vegyük észre, milyen súlyos árat fizetnek a gyerekek és a társadalom, ha az apa kiszorul a családból – és felhívás az apákhoz is, hogy újra helyet kérjenek és kapjanak a gyermekeik életében. Farrell üzenete világos: a gyermek legjobb érdeke rendszeresen és érdemben jelen lévő apa és anya. E könyv – adatbázis, narratíva és stratégia egyszerre – ennek a visszavezetésnek az útitervét adja a kezünkbe.

A kötet egyik legerősebb része, hogy szisztematikusan bontja le az apaságról élő, kényelmes mítoszokat. Nem elég a „minőségi idő” hétvégén; a gyerekeknek ritmus, közelség és közös hétköznapok kellenek. Farrell szerint az apa nem „második szülő” vagy „luxus”, hanem külön funkciók hordozója: kockázatkalibrálás, határkijelölés, következetes felelősségtanítás, a versengés és együttműködés egészséges egyensúlyának modellezése. E pólus az anyai gondoskodás mellé nem ellenpólusként, hanem kiegészítő erőként áll be. A jó hír: ahol az apa jelen van, ott általában jobb tanulmányi eredmények, kevesebb viselkedészavar, alacsonyabb szerhasználati és fiatalkori bűnözési kockázat, stabilabb önértékelés és nagyobb kitartás figyelhető meg. Farrell sok hivatkozással dolgozik: nem egyetlen tanulmányt lobogtat, hanem kutatások sorát rendezi koherens képpé.

Különösen fontos férfimozgalmi szemmel, ahogy Farrell rendszerszinten azonosítja az apák kiszorulásának csatornáit. A családjogi gyakorlatban a „láthatás” logikája gyakran másodrendű szülőt gyárt az apából; a kommunikációban az „anya, mint alapértelmezett gondozó” narratíva sok helyen reflex maradt, nem tény. A könyv a megoldást a közös szülői felügyelet természetes kiindulópontjában látja: ha nincs bántalmazás vagy súlyos alkalmatlanság, a gyermek két otthona a norma. Ez nem csupán jogtechnika: identitásszervező alapelv, amelyről a bíróságoknak, a mediátoroknak és a szociális intézményrendszernek is úgy kell gondolkodnia, mint a gyermek érdekét leginkább szolgáló alapról.

Farrell nem áll meg a kritikánál: konkrét javaslatokat tesz. Ilyen a felkészítő szülői oktatás mindkét félnek, a konfliktus-eszkalációt csökkentő kötelező mediáció, a váltott gondoskodás szakmai protokolljainak kidolgozása (életkori sajátosságok, rugalmas időbeosztás, iskolai- egészségügyi információkhoz való azonos hozzáférés), az apai szabadság és munkahelyi kultúra erősítése, valamint a gyermektartás és gondozási idő összehangoltabb, igazságosabb kezelése. A tételmondat: a jelenlét nem „plusz”, amit az apa kér; a jelenlét az alap, amit a gyermek igényel.

A könyv stílusa férfimozgalmi szemmel üdítően praktikus. Farrell nem a bűnbakkeresésben, hanem az együttműködés architektúrájában hisz: az anyákat partnernek tekinti, és következetesen hangsúlyozza, hogy a gyereknek nem „apapárti” vagy „anyapárti” döntésekre, hanem gyerekpárti megoldásokra van szüksége. Ezáltal a kötet hidat kínál a nemek közti párbeszédben: „nem azért kell több apaság, hogy kevesebb anyaság legyen, hanem hogy több gyermeki jól-lét legyen”.

Értékes az a mód is, ahogyan Farrell a férfi identitás kérdéséhez nyúl. Az apaság nem pusztán érzelmi címke, hanem gyakorlatok sora: közös barkácsolások és kudarcok, következetes esti rutin, fegyelmezés és játék egyensúlya, a kockázat tanulható menedzselése. A könyv nem szégyeníti a férfit, ha bizonytalan – eszközt ad a kezébe, hogyan válhat jobb apává ma, nem egy elvont jövőben. Ez különösen fontos üzenet a mai, széttördelt kapcsolati minták között: az apaság tanulható kompetenciák halmaza, nem genetikai adottság.

Kritikai szemmel nézve a kötet világképe erősen nyugati jog- és intézményi környezetre optimalizált, és bizonyos fejezetei adatban bővebbek lehetnének a legújabb trendek fényében. Ugyanakkor az alapmegállapításai – az apa pótolhatatlan jelenléte, a közös felügyelet mint kiindulás és a konfliktuskezelés preferálása – időtállóak és Magyarországon is alkalmazhatók. A hazai közegben a könyv üzenete különösen releváns: nálunk is sok apa érzi, hogy a válás után ügyvéd és naptár közé szorul a kapcsolata a gyermekével. Farrell válasza itt is működik: struktúrát kell adni az együttműködésnek, és kulturális fordulatot a szerepfelfogásban.

Összességében a Father and Child Reunion férfimozgalmi nézőpontból alapmű. Nem harci kiáltvány, hanem helyreállítási terv: miként vezetjük vissza az apákat a családba úgy, hogy közben az anyák támogatást, a gyerekek pedig két szerető és kompetens szülőt kapjanak. Farrell küldetése – „visszavezetni” az apákat – nem nosztalgia a múlt iránt, hanem jövőépítés: ha több apaság van, kevesebb magány, kevesebb kudarc és több remény van a következő generáció számára. Egy mondatban: ha komolyan vesszük a gyerekek érdekeit, komolyan kell vennünk az apák jelenlétét is – mind jogban, mind kultúrában, mind a hétköznapi döntéseinkben.

Dr Toni Grant könyve: "A nőies nő, avagy hogyan bánjunk a férfiakkal?" nagyon nagy hatással volt rám. Az eredetileg (1990-ben) 140 Ft - os könyvet 15000 (több mint százszoros ár) tudtam megvenni. De most, hogy a végére értem, ha kellene a dupláját is kifizetném érte. De jöjjön a recenzió!

Amazon, Madonna, Kurtizán és Anya a négy női archetípus.

Recenzió – Toni Grant: Nőies nő – avagy hogyan bánjunk a férfiakkal?

Kevés könyv képes olyan egyszerre provokatív és gyógyító hatást gyakorolni egy férfi olvasóra, mint Toni Grant műve.
Az első oldalaktól kezdve éreztem, hogy itt valami egészen másról van szó, mint a mai női magazinok tanácsrovatainak „önmegvalósító” üzenetei.
Dühösen indultam neki: dühösen a modern nőkkel szemben, akik elhitették velem, hogy a természetes, normális nő utáni vágyam önzés és rossz dolog.

Aztán jött a felismerés: Dr. Grant „nőies nő” meghatározása mintha az álmaimból, a zsigereim és a szívem mélyéről lépett volna elő.
Ez az őskép mindig is bennem élt, csak a modern diskurzus igyekezett elnyomni.
Még az is meglepett, hogy az amazon archetípust nem utasítja el — szerinte nem eleve rossz, csak hosszú távon, egyoldalúan megélve válhat rombolóvá.

A könyv egyik legnagyobb erénye, hogy nem akarja a saját látásmódját ráerőltetni a nőkre.
Grant bátran kijelenti: az olvassa ezt a könyvet, aki vonzónak találja a benne leírtakat, és ebbe az irányba akar haladni.
Mindenki más járjon tovább a maga útján. Ez a tiszteletre méltó nyitottság számomra nagyon szimpatikus.

Különösen megérintett a „gyenge” férfiakról szóló rész.
Grant nem gúny tárgyává teszi őket, hanem rámutat: a mai férfiak gyengüléséért nagyrészt a nők is felelősek, és ugyanúgy képesek lennének erőssé tenni őket.
Elnyomni minden nő tud, erőssé tenni csak kevesen. Gyógyító balzsam volt ez a szívemnek.

A hetedik fejezet a férfi irányításáról szól.
Elsőre berzenkedtem, féltem a szabadságom, önállóságom és önérzetem elvesztésétől, de éreztem, hogy itt nem hatalmi harcról, hanem tiszteletteljes, nőies iránymutatásról lesz szó.
Ez bizalmat ébresztett bennem.

Erős hatású az „Elfogadni a férfit olyannak, amilyen” rész is.
Grant rámutat: a modern nő sokszor akaratlanul is aktiválja a férfiban a mélyen gyökerező „kasztrációs félelmet”, amit bölcs megértéssel lehetne leszerelni.
Ehelyett gyakran gúny tárgya ez a női magazinokban – nem csoda, ha a férfi ilyenkor inkább távozik.

Többször visszatér a „megtalálni a hősünket” kifejezés.
Még a konfliktuskerülő, lágy férfi is vágyik arra, hogy kedvese hősként csodálja, és utána úgy éljen, mint amit a nő csodálata megerősített benne.

Személyes élményeim is rezonáltak a könyv üzenetével.
Én nem küzdöttem a házasság gondolatával: természetesnek vettem, és jelentőségteljesnek éreztem, amikor eljött az ideje.
Bár elváltam, már készülök a második házasságra – érettebben, felkészülten, hogy az sírig tartson.

A gondoskodás erejét két történet is alátámasztja az életemből.
Egy kolléganőm természetesnek vette, hogy munkapólókkal lát el – nekem mégis sokat jelentett a gesztus.
Egy másik nő, Ramóna, egyszer begombolt egy gombot a kabátomon, és végigsimított rajta.
Apróság volt, mégis békét és rendet hozott a ziláltságomba.
Ő vezetett – közvetve és később ahhoz, hogy Jézust elfogadjam személyes megváltómnak – holott nem is volt hívő.
De a szeretete és a szakítása önzésem miatt velem végül Jézus elé terelt.

A nyolcadik fejezet, „Édes megadás”, már címében is borzongatóan szép.
Grant szerint:
„Ez a dolgok rendje, az élet maga.
A nőknek ezt kell tenniük ahhoz, hogy igazán élőnek érezzék magukat, a férfiaknak pedig ezt kell átélniük ahhoz, hogy normális férfinak érezhessék magukat.”

Hozzáteszi: talán a nőiség legnagyobb titka engedni, hogy az élet csak úgy megtörténjen.
Nagy erő rejlik ebben – főleg a nők számára.

A kilencedik fejezet – Hogyan vegyük rá a férfit, hogy házasodjon? – összecseng Bedő Imre tanácsaival:
a beteljesedést ne csak a munkában, hanem elsősorban a családban keressük.
Érdekes, hogy Grant szerint, ha a férfi nem mutat házassági szándékot, a nő inkább szakítson, mintsem élettársi kapcsolatban maradjon.
A házasság számára kiemelt érték.
A kikosarazott férfi visszafogadható, ha világosan kinyilvánítja házassági szándékát, például eljegyzéssel és kitűzött esküvői dátummal.

A harmónia fenntartását Grant elsősorban a nő felelősségének tartja.
A női nyelvnek kasztráló ereje lehet – ezért bölcsnek és türelmesnek kell lenni a férfival.
Az ilyen nő megtartó ereje hatalmas.

A könyv végére úgy éreztem, hogy Dr. Grant rengeteget sorolt fel arról, mit tehet a nő a férfiért, hogy jó társa legyen.
A férfi viszont igenis köteleződjön el nyilvánosan mellette, amikor eljön az ideje – ez a nő bizalmát és biztonságérzetét jelentősen megemeli.

Zárógondolat:
„Én egy ilyen nőért, akiben ennyi odaadás van, biztos tűzbe mennék – de legalábbis minden nap levinném a szemetet. :-)”

Mit jelent ma férfinak lenni egy olyan világban, ahol a férfiasság fogalma egyszerre támadott, félreértett és újradefiniált? Hummel Zsolt könyve, az Egy férfias ügy erre a kérdésre próbál választ adni – személyes hangon, sokszor provokatívan, és nem kevés spirituális kitekintéssel.

Az erősségei – amiből a mai férfimozgalom is meríthet:
A szerző egyértelműen kiáll a hűség, a tisztelet, a monogámia és az önismeret mellett – olyan alapok mellett, amelyek nélkül nincs tartós és mély kapcsolat. A bőséges személyes példa, a tapasztalat és a tudományos hivatkozások hitelességet adnak a mondanivalónak. Ez a fajta nyílt beszéd ritka és értékes a férfi-nő kapcsolatok mai, sokszor bizalmatlan légkörében.

Eredeti és emlékezetes a „férfi Szentháromság” koncepciója (pasi, srác, hím). Bár nyelvileg egyszerű, ez a keret alkalmas arra, hogy a férfi identitás több rétegét ismerje fel és fogalmazza meg az olvasó – ez pedig segíthet a férfiak önképének helyreállításában.

Ami azonban gátolhatja a hatását:
A stílus végig nagyon hétköznapi, időnként profán. Értem a célját: közel hozni a témát a mindennapi férfihoz. Mégis, a férfiasság, intimitás és párkapcsolat kérdésköre igényelne valamivel méltóságteljesebb hangot. A túlzott lazaság könnyen tiszteletlenségnek tűnhet, és elvonhatja a figyelmet az értékes tartalomról.

Problémás az is, hogy a könyv bizonyos részeiben túlmisztifikálja a témát. Amikor nem világos, hogy a szerző mit nevez pontosan férfiasságnak, intimitásnak vagy szexualitásnak, az olvasó elveszíti a kapaszkodóit. Ez pedig épp az ellenkezője annak, amire a férfiaknak szükségük lenne: a világos, egyértelmű iránymutatásra.

Meglepő volt, hogy a könyv második fele szinte teljes egészében a testiségről szól. Bár a férfi és nő közti fizikai kapcsolat fontos, a férfiasság nem merül ki ebben. A férfimozgalom szempontjából különösen fontos lenne, hogy a párkapcsolat lelki, intellektuális és életvezetési dimenziói is hangsúlyt kapjanak.

A szerző által leírt energiaáramlás és „gyönyör” (nem azonos az orgazmussal) spirituális értelemben érdekes lehet, de a mindennapokban nehezen kivitelezhető, bonyolult koncepció. Egy férfi számára sokszor épp az egyszerű, őszinte szeretet, a kölcsönös vágy, és az utána való meghitt összebújás a legnagyobb érték – nem biztos, hogy a kapcsolódás mélysége ezen múlik.

Összegzés:
Az Egy férfias ügy értékes, őszinte és bátor könyv, amely olyan alapokra épít, amelyekre ma is szüksége van minden férfinak. Ugyanakkor stílusában és fókuszában egyaránt elbillen, így nem biztos, hogy minden olvasó megtalálja benne a teljes képet. Annak ajánlható, aki nyitott a közvetlen, helyenként profán szóhasználatra, és érdekli a testiség spirituális dimenziója. Aki viszont világos definíciókat és a férfiasság teljesebb bemutatását keresi, annak hiányérzete maradhat.

Ha a férfiasságot valóban vissza akarjuk hozni a helyére, akkor nem elég beszélni róla – úgy kell élnünk, hogy a szavaink mögött ott legyen a tetteink súlya is.

A modern életmód számos előnye mellett olyan kihívásokat is tartogat, amelyek észrevétlenül koptatják le rólunk a férfierőt – fizikailag, lelkileg egyaránt. A mozgásszegény élet, a stresszes mindennapok és a helytelen táplálkozás sok férfit gyengévé, fásulttá, sőt, önmaga árnyékává tesz. A jó hír: van visszaút. És nem is bonyolult.

A sport nem csupán egy egészséges szokás – hanem egy újraindított férfilét alapköve. Amikor rendszeresen edzünk, nemcsak az izomtömegünk nő, hanem a testünk egész rendszere elkezd megújulni. Az anyagcsere gyorsul, az öregedés lassul, a vérkeringés javul, a hormonháztartás – különösen a tesztoszteronszint – egyensúlyba kerül.

Aki sportol, jobban alszik, jobban emészt, ritkábban beteg, és összességében jobb kedvű emberré válik. A fizikai aktivitás közben felszabaduló endorfinokat és dopamint nem véletlenül nevezik a boldogsághormonoknak – valóban képesek átbillenteni a nehéz napokat. Sok férfi számolt be arról, hogy egy komolyabb edzés után világosabban látja a gondjait, és lelki értelemben is megerősödve tér haza.

A libidó is új életre kel, hiszen az egészséges keringés, a hormonális egyensúly és a javuló önkép kéz a kézben járnak az intimitás megélésének képességével. Az önbizalom pedig – a sport egyik legnagyobb ajándéka – nem csupán a testkép változása miatt alakul ki, hanem a rendszeresség, a kitartás és a fejlődés megtapasztalása miatt is.

A sport támogatja a diéta sikerét is: a megfelelő izommunka segít abban, hogy a tápanyagok oda kerüljenek, ahol hasznosak – nem a hasi zsírpárnákba, hanem az izomrostokba. Egy sportoló test nemcsak erősebb, hanem szebb is – és ez nem hiúság kérdése, hanem az önmagunk iránti tisztelet egyik kifejeződése.

Lelki értelemben is rengeteget ad: fegyelmet, céltudatosságot, tűrést. Aki képes reggel felkelni és kimenni futni, vagy esténként az edzőteremben elvégezni a munkát, az nem csak a súlyokat emelgeti – hanem a saját sorsát is.

A sport nem csupán fizikai cselekvés – hanem egyfajta válasz a világra: „Állok. Védek. Szeretek.” Magamat, a családomat, az életet.

És te? Mikor mozgatod meg legközelebb az erődet?

Warren Farrell és John Gray közös munkája, The Boy Crisis (2018) olyan könyv, amely nemcsak leírja a fiúk helyzetének válságát, hanem átfogó magyarázatot is ad arra, miért alakult ki ez a társadalmi probléma, és hogyan lehetne megoldani. Farrell, a férfiak helyzetének egyik legismertebb szakértője, és Gray, a Férfiak a Marsról, nők a Vénuszról szerzője, több évtizedes tapasztalattal és alapos kutatásokkal tárják fel, miért élünk a „fiúválság” korában.

A fiúválság gyökerei – az apa nélküli társadalom

Farrell és Gray egyik legerősebb állítása, hogy a fiúválság legfőbb oka az apa nélkül felnövő generációk tömege. A szerzők adatok sorával igazolják: azokban a családokban, ahol az apa fizikailag vagy érzelmileg hiányzik, a fiúk sokkal nagyobb eséllyel küzdenek tanulási zavarokkal, depresszióval, agresszióval vagy éppen bűnelkövetéssel. Az apa jelenléte nem pusztán anyagi biztonságot jelent, hanem érzelmi stabilitást és példaképet is, amely segít a fiúnak férfivá érni.

A könyv kimondja: a válások, a családi kötelékek lazulása és a társadalom által is támogatott „anya-centrikus” gyermeknevelés mind hozzájárult ahhoz, hogy a fiúk gyökértelenné váltak. Farrell arra figyelmeztet, hogy a fiúk apa nélkül nevelkedve gyakran elvesztik a jövőképüket, és sokkal sérülékenyebbek lesznek a szélsőséges ideológiákkal vagy önpusztító életmóddal szemben.

Oktatás, önértékelés és célok hiánya

Farrellék részletesen tárgyalják a fiúk oktatási hátrányait is. A könyv rámutat, hogy az iskolarendszer – Christina Hoff Sommers The War Against Boys című könyvéhez hasonlóan – szinte minden elemében a lányok előnyére változott. A fiúk kevésbé verbális orientációja, nagyobb mozgásigénye és versengőbb természete ma inkább problémának számít, semmint erőforrásnak. Ez oda vezet, hogy a fiúk kevesebb pozitív visszajelzést kapnak, önértékelésük csökken, és egyre nagyobb arányban hagyják el az iskolát.

A szerzők szerint a fiúk számára elengedhetetlen, hogy világos célt lássanak maguk előtt. Ha a társadalom nem biztosít számukra értelmes feladatokat és elismerést, könnyen elcsúsznak a videojátékok, a kábítószer vagy az apátia irányába. Farrell kiemeli: a fiúk boldogságát az is növeli, ha megtanulják, hogyan lehetnek hozzájárulói a közösségüknek – de ehhez szükségük van mentorokra és férfi példaképekre.

Társadalmi vakság a fiúk problémáira

A The Boy Crisis egyik legnagyobb érdeme, hogy világossá teszi: a fiúk problémáit a társadalom alig veszi komolyan. A férfiak korábbi társadalmi szerepe – a család eltartója és védelmezője – mára leértékelődött, de nem jött létre helyette új, értékes alternatíva. Sokan érzik úgy, hogy „feleslegesek”, miközben a média gyakran úgy ábrázolja a férfiakat, mint a problémák forrását.

Farrellék részletesen bemutatják, milyen káros következményekkel jár ez: a fiúk körében robbanásszerűen nő a depresszió és az öngyilkosság aránya, a fiatal férfiak pedig nagyobb valószínűséggel sodródnak szélsőségek felé – legyen az erőszakos ideológia vagy önpusztító életforma.

A megoldás: apák, közösség, szeretet

A könyv nemcsak a problémát mutatja be, hanem reményteljes, gyakorlati megoldásokat is kínál. Farrell és Gray hangsúlyozzák az apák szerepének erősítését – mind a családokban, mind a közpolitikában. Támogatni kell az apaságot, csökkenteni a válások és a szülői elidegenítés káros hatásait, és olyan közösségi tereket kell teremteni, ahol a fiúk férfias erényeiket egészséges módon fejleszthetik.

A szerzők szerint fontos a spirituális dimenzió is: a fiúk akkor találnak igazi célt, ha érzik, hogy életüknek van magasabb értelme, amely túlmutat a puszta anyagi javakon. Ez lehet vallásos hit, közösségi szolgálat vagy olyan hivatás, amelyben másokért dolgoznak.

Összegzés

A The Boy Crisis egy rendkívül átfogó és érthető könyv, amely nemcsak a férfimozgalom számára alapmű, hanem mindenkinek szól, aki érti, hogy a fiúk és férfiak jövője a társadalom jövője is. Farrell és Gray nem démonizálják a nőket, nem hibáztatnak, hanem felelősségvállalásra hívnak: itt az idő, hogy a fiúkat is ugyanolyan értékesnek tekintsük, mint a lányokat, és megadjuk nekik a fejlődésükhöz szükséges szeretetet, struktúrát és célokat.

A férfimozgalmi üzenet világos: ha a fiúk elvesznek, mindannyian vesztünk. A könyv arra figyelmeztet, hogy most kell cselekednünk – családként, iskolaként és társadalomként –, különben egy megtört, céltalan generációt hagyunk magunk után.

Christina Hoff Sommers 2000-ben megjelent, majd 2013-ban bővített kiadásban újra kiadott könyve, The War Against Boys, sokkolóan pontos diagnózist ad arról, hogyan váltak a fiúk és a férfiak az elmúlt évtizedekben egy olyan kulturális és intézményes háború áldozataivá, amelyet kevesen mernek néven nevezni. Sommers – aki maga is liberális gyökerű gondolkodó, ám a radikális feminizmus túlkapásait következetesen bírálja – a könyvben statisztikai adatokkal és pedagógiai példákkal mutatja be, hogyan alakult ki a fiúk oktatási, pszichológiai és társadalmi háttérbe szorítása.

A fiúk hátrányai a „fiúellenes” rendszerben

Sommers könyvének központi állítása, hogy a fiúk hátrányait a mai nyugati iskolarendszer nemcsak nem orvosolja, hanem fokozza is. A „mérgező maszkulinitás” narratívájával szembeállítva megmutatja, hogy a fiúk természetesebb temperamentumát – energikusabb, kockázatvállalóbb, versengőbb viselkedést – egyre inkább patologizálják. Az iskolákban a fegyelmezési arányok drasztikusan a fiúk ellen szólnak, a túlzott ülőmunka, a verbális teljesítményre helyezett hangsúly és a korai érzelmi fegyelem elvárása miatt sok fiú már kisgyermekként kudarcélmények sorozatát gyűjti.

A szerző világosan bemutatja, hogy a fiúk tanulmányi eredményei az 1980-as évektől folyamatosan romlanak a lányokhoz képest: kevesebben járnak felsőoktatásba, nagyobb arányban hagyják el idő előtt az iskolát, és sokkal gyakrabban kerülnek speciális nevelési kategóriába. Sommers kiemeli: mindez nem azért történik, mert a lányok sikeresebbek – ez örvendetes –, hanem mert a fiúk sikertelenségét nem tekintjük problémának. Mintha természetes lenne, hogy ők maradnak le.

Ideológiai gyökerek – a radikális feminista narratíva

A könyv nagy érdeme, hogy rámutat a fiúkat érintő hátrányok ideológiai gyökereire. Sommers részletesen bemutatja, hogyan vált az oktatáspolitikát alakító „gender equity” mozgalom a lányok előnyben részesítésének eszközévé. Ahelyett, hogy valódi egyensúlyra törekedtek volna, a radikális feminista szemlélet az elmúlt évtizedekben azt sugallta, hogy a fiúk természetüknél fogva „túl dominánsak”, „túl agresszívek”, ezért az iskolának célzottan le kell törnie a maszkulin mintákat.

Ez az ideológia nemcsak az oktatási programokban jelenik meg, hanem a közbeszédben is. A fiúk problémáit gyakran bagatellizálják, sőt, bűnként értelmezik. A „fiúprobléma” kifejezést sokszor úgy használják, mintha a fiúk lennének a társadalmi gondok forrásai, nem pedig azok elszenvedői. Sommers világosan kimondja: a fiúk kriminalizálása és hibáztatása nem vezethet egészségesebb, kiegyensúlyozottabb társadalomhoz.

A férfimozgalom igazolva érzi magát

A férfimozgalom számára a The War Against Boys alapműnek számít, hiszen Sommers tudományos igényű érveléssel és adatokkal támasztja alá mindazt, amit a fiúk és férfiak érdekvédői évek óta mondanak. Az iskolákban tapasztalható diszkrimináció, a fiúk természetes fejlődési sajátosságainak figyelmen kívül hagyása és a férfiak leértékelése egy rendszer szintű probléma.

A könyv megerősíti, hogy a férfiak helyzete nem „privilegizált”, ahogy azt sokszor halljuk. Ellenkezőleg: az iskolapadból kikerülve egyre több fiú érzi úgy, hogy nincs helye a világban. A társadalom ugyan elvárja, hogy felnőttként dolgozzanak, védelmezzenek és eltartsák a családjukat, de fiatal korukban folyamatosan azt hallják, hogy ők a probléma részei. Ez a kettős mérce mély sebeket ejt az önértékelésükön, és magyarázatot ad a fiúk körében megugró depresszió- és öngyilkossági arányokra.

Mi lehet a megoldás?

Sommers nem marad meg a diagnózisnál, hanem konkrét javaslatokat is tesz. Úgy véli, vissza kell térni ahhoz a felismeréshez, hogy a fiúk és lányok eltérő fejlődési ütemben érnek, és ezt figyelembe kell venni az oktatásban. Több mozgást, több szabadtéri tevékenységet, versengésbarátabb pedagógiát és férfi példaképeket kell biztosítani a fiúk számára.

A könyv másik fontos üzenete, hogy el kell hagyni a nemek közötti „nullaösszegű játszma” logikáját. A lányok támogatása nem jelentheti a fiúk háttérbe szorítását. A társadalomnak egyaránt szüksége van erős, egészséges önértékeléssel rendelkező férfiakra és nőkre – nem egymás rovására, hanem egymást kiegészítve.

Összegzés

A The War Against Boys ma is aktuálisabb, mint valaha. Christina Hoff Sommers világosan és bátran kimondja: a fiúk és férfiak leépítése nem egy igazságosabb világot hoz el, hanem egy megtört, irányt vesztett társadalmat. A könyv egyszerre hívja fel a figyelmet az oktatásban és kultúrában zajló egyoldalú változásokra, és ad kapaszkodót azoknak, akik szeretnének tenni a fiúkért.

A férfimozgalom számára Sommers munkája nemcsak igazolás, hanem inspiráció is: ideje újra kimondani, hogy a fiúk is számítanak. Nem elég elkerülni a hátrányos megkülönböztetést – tudatosan dolgoznunk kell azon, hogy a fiúk is megkapják azt a támogatást és megbecsülést, amelyre a lányoknak joggal igényt tartunk.

Ha van könyv, amely megmutatja, miért kell a férfiak érdekvédelmével foglalkozni, akkor ez az.

A köztudatban a férfiak gyakran a „keménység” jelképének tűnnek, miközben belül ugyanúgy érzékenyek, sebezhetők, mint bárki más. A társadalmi elvárások – legyen szó gondoskodásról, erőről, kockázatvállalásról vagy dominanciáról – olyan szerepet ruháznak rájuk, amelyhez gyakran nem kapnak elég eszközt vagy támogatást. Pedig ennek a sebezhetőségnek tudatos felvállalása nélkül nem élhető meg a valódi érzelmi egészség és hitelesség.

Dr. Tamási Erzsébet: miért nevezhető a férfi a „gyengébb” nemnek?

Tamási Erzsébet kriminológus számos kutatásban vizsgálja a férfiak társadalmi és pszichológiai kihívásait. Álláspontja szerint a férfiak – bár a közgondolkodás „erősebb” nemnek tartja őket – valójában sebezhetőbbek bizonyos társadalmi kockázatokkal szemben. Például könnyebben válnak öngyilkosokká, függővé, vagy bűnözővé – mindez a mentális segítségekhez való nehezebb hozzáférés, valamint a kulturális elvárásokból fakadó elszigeteltség miatt zalamedia.hu+14kepmas.hu+14YouTube+14.

Tamási kutatásai rávilágítanak arra is, hogy a férfiak bántalmazottként való felismerése sokszor elmarad: a „kékre-zöldre vert férfi” képalkotás elutasítja „a gyenge férfi” narratíváját, így társadalmilag is kevés teret kapnak a férfi áldozatok – ami további erőforrások, támogatás, vagy akár együttérzés nélkül hagyja őket www.ajk.elte.hu.

A sebezhetőség természete – miért ebben rejlik a kulcs?

A pszichológiai kutatások megerősítik: a sebezhetőség elfojtása gyakran vezet belső feszültséghez, szorongásos tünetekhez, bűnözéshez vagy függőségek kialakulásához. Alkohol, drog vagy szerencsejáték – mind arra utalnak, hogy a férfiak gyakran nem találnak „ép” módot érzelmeik feldolgozására.

Az öngyilkossági statisztikák szerint a férfiak jóval nagyobb arányban választják a végső megoldást – és nem ritkán krónikus magány vagy érzelmi kifejezéstelenség áll mögötte.

Sebezhetőség vállalása a Férfiszövetség tanítása szerint

A Férfiszövetség egy új, integrált férfiminta megteremtésére törekszik, ahol a férfi teljes erővel bír – nem csak fizikai vagy társadalmilag értékelt értelemben, hanem érzelmileg is elérhető és stabil. A férfiszövetségi szemlélet szerint a sebezhetőséget nem gyengeségként, hanem bejárható útként kell elfogadni: az önismeret, a gyógyulás, és valódi kapcsolódás kulcsa Facebook+4ferfiszovetseg.hu+4Facebook+4.

A Férfiszövetség beavató elvonulásai – mint amilyen a „Férfi Útja” program – kifejezetten arra épülnek, hogy a férfiak egyrészt szembenézzenek saját érzelmeikkel, másrészt együtt éljenek át mélyebb megéléseket egy támogató közösségben. Ezáltal válik lehetővé az, hogy a sebezhetőség felvállalása nem szégyen vagy gyengeség, hanem bátorság és ereklye a valós érettség felé.

Hogyan jelenik meg a sebezhetőség a mindennapokban?

A férfiaknak gyakran dilemmát jelent: megnyílhatnak-e partnerük, barátaik előtt? Megoszthatják-e szorongásaikat, bizonytalanságaikat? A Férfiszövetség szerint ezek a kérdések nem önmaga megnyitását jelentik, hanem a hitelesség és kapcsolódás kapuját nyitják meg.

A közösségi terápia, beszélgetőcsoportok és férfikörök mind ebben segítenek: megtanítják, hogyan lehet a sebezhetőséget józanul, felelősséggel és integritással hordozni.

Miért fontos a társadalomnak is?

Ha a férfiak nem kapnak helyet sebezhető emberként – ha nincs kulturális engedély a gyengeség árnyalt megélésére –, akkor sok férfi alternatív megoldásokhoz nyúlhat. Ez lehet bűnözés, függőség vagy akár tragikus végkifejlet.

Ezzel szemben a társadalom akkor válik élhetőbbé, ha a sebezhetőség nem szégyen, hanem felismerhető és támogatott út a fejlődéshez. Ezáltal nemcsak a férfiak, hanem családjuk, párkapcsolataik és környezetük is profitálhat az újjáépülésből.

Hogyan épüljön be a hétköznapi életbe?

1. Önnyitás gyakorlása – megosztani egy közeli férfikörben, baráttal, férfiterápiában, hogy néha gyengének, bizonytalannak érzed magad.

2. Támogató közösségek keresése – Férfiszövetségi események, férfikörök, meditáció vagy terapeuta segítsége.

3. Ne ítélj el más férfiakat a sebezhetőségük miatt – hiszen mindenki hordoz belső küzdelmeket.

4. Folyamatos munka önmagaddal – írni naplót, érezni a haragot, szomorúságot, bánatot, és ezekkel dolgozni – nem elnyomni.

Összegzés

A férfi sebezhetősége nem valami szégyen, nem gyengeség: épp ellenkezőleg, ha jól kezelt, az mélyen emberi, hiteles és kapcsolódásra képessé tesz. Dr. Tamási Erzsébet kutatásai szerint a férfiak különösen veszélyeztetettek abban, hogy mentális krízisekbe sodródjanak, ha nincsenek érzelmileg kifejezhető térben. A Férfiszövetség pedig azt tanítja: a valódi erő úgy születik, ha a férfi nem csak küzd, hanem képes felvállalni belső gyengeségét is – egyedül és közösségben is.

A sebezhetőség felvállalása így nem ellenállhatóságot jelent, hanem élő, integrált erőt. És ebben rejlik a lehetőség egy új, tudatos férfi lét felépítésére.