Dr Toni Grant könyve: "A nőies nő, avagy hogyan bánjunk a férfiakkal?" nagyon nagy hatással volt rám. Az eredetileg (1990-ben) 140 Ft - os könyvet 15000 (több mint százszoros ár) tudtam megvenni. De most, hogy a végére értem, ha kellene a dupláját is kifizetném érte. De jöjjön a recenzió!

Amazon, Madonna, Kurtizán és Anya a négy női archetípus.

Recenzió – Toni Grant: Nőies nő – avagy hogyan bánjunk a férfiakkal?

Kevés könyv képes olyan egyszerre provokatív és gyógyító hatást gyakorolni egy férfi olvasóra, mint Toni Grant műve.
Az első oldalaktól kezdve éreztem, hogy itt valami egészen másról van szó, mint a mai női magazinok tanácsrovatainak „önmegvalósító” üzenetei.
Dühösen indultam neki: dühösen a modern nőkkel szemben, akik elhitették velem, hogy a természetes, normális nő utáni vágyam önzés és rossz dolog.

Aztán jött a felismerés: Dr. Grant „nőies nő” meghatározása mintha az álmaimból, a zsigereim és a szívem mélyéről lépett volna elő.
Ez az őskép mindig is bennem élt, csak a modern diskurzus igyekezett elnyomni.
Még az is meglepett, hogy az amazon archetípust nem utasítja el — szerinte nem eleve rossz, csak hosszú távon, egyoldalúan megélve válhat rombolóvá.

A könyv egyik legnagyobb erénye, hogy nem akarja a saját látásmódját ráerőltetni a nőkre.
Grant bátran kijelenti: az olvassa ezt a könyvet, aki vonzónak találja a benne leírtakat, és ebbe az irányba akar haladni.
Mindenki más járjon tovább a maga útján. Ez a tiszteletre méltó nyitottság számomra nagyon szimpatikus.

Különösen megérintett a „gyenge” férfiakról szóló rész.
Grant nem gúny tárgyává teszi őket, hanem rámutat: a mai férfiak gyengüléséért nagyrészt a nők is felelősek, és ugyanúgy képesek lennének erőssé tenni őket.
Elnyomni minden nő tud, erőssé tenni csak kevesen. Gyógyító balzsam volt ez a szívemnek.

A hetedik fejezet a férfi irányításáról szól.
Elsőre berzenkedtem, féltem a szabadságom, önállóságom és önérzetem elvesztésétől, de éreztem, hogy itt nem hatalmi harcról, hanem tiszteletteljes, nőies iránymutatásról lesz szó.
Ez bizalmat ébresztett bennem.

Erős hatású az „Elfogadni a férfit olyannak, amilyen” rész is.
Grant rámutat: a modern nő sokszor akaratlanul is aktiválja a férfiban a mélyen gyökerező „kasztrációs félelmet”, amit bölcs megértéssel lehetne leszerelni.
Ehelyett gyakran gúny tárgya ez a női magazinokban – nem csoda, ha a férfi ilyenkor inkább távozik.

Többször visszatér a „megtalálni a hősünket” kifejezés.
Még a konfliktuskerülő, lágy férfi is vágyik arra, hogy kedvese hősként csodálja, és utána úgy éljen, mint amit a nő csodálata megerősített benne.

Személyes élményeim is rezonáltak a könyv üzenetével.
Én nem küzdöttem a házasság gondolatával: természetesnek vettem, és jelentőségteljesnek éreztem, amikor eljött az ideje.
Bár elváltam, már készülök a második házasságra – érettebben, felkészülten, hogy az sírig tartson.

A gondoskodás erejét két történet is alátámasztja az életemből.
Egy kolléganőm természetesnek vette, hogy munkapólókkal lát el – nekem mégis sokat jelentett a gesztus.
Egy másik nő, Ramóna, egyszer begombolt egy gombot a kabátomon, és végigsimított rajta.
Apróság volt, mégis békét és rendet hozott a ziláltságomba.
Ő vezetett – közvetve és később ahhoz, hogy Jézust elfogadjam személyes megváltómnak – holott nem is volt hívő.
De a szeretete és a szakítása önzésem miatt velem végül Jézus elé terelt.

A nyolcadik fejezet, „Édes megadás”, már címében is borzongatóan szép.
Grant szerint:
„Ez a dolgok rendje, az élet maga.
A nőknek ezt kell tenniük ahhoz, hogy igazán élőnek érezzék magukat, a férfiaknak pedig ezt kell átélniük ahhoz, hogy normális férfinak érezhessék magukat.”

Hozzáteszi: talán a nőiség legnagyobb titka engedni, hogy az élet csak úgy megtörténjen.
Nagy erő rejlik ebben – főleg a nők számára.

A kilencedik fejezet – Hogyan vegyük rá a férfit, hogy házasodjon? – összecseng Bedő Imre tanácsaival:
a beteljesedést ne csak a munkában, hanem elsősorban a családban keressük.
Érdekes, hogy Grant szerint, ha a férfi nem mutat házassági szándékot, a nő inkább szakítson, mintsem élettársi kapcsolatban maradjon.
A házasság számára kiemelt érték.
A kikosarazott férfi visszafogadható, ha világosan kinyilvánítja házassági szándékát, például eljegyzéssel és kitűzött esküvői dátummal.

A harmónia fenntartását Grant elsősorban a nő felelősségének tartja.
A női nyelvnek kasztráló ereje lehet – ezért bölcsnek és türelmesnek kell lenni a férfival.
Az ilyen nő megtartó ereje hatalmas.

A könyv végére úgy éreztem, hogy Dr. Grant rengeteget sorolt fel arról, mit tehet a nő a férfiért, hogy jó társa legyen.
A férfi viszont igenis köteleződjön el nyilvánosan mellette, amikor eljön az ideje – ez a nő bizalmát és biztonságérzetét jelentősen megemeli.

Zárógondolat:
„Én egy ilyen nőért, akiben ennyi odaadás van, biztos tűzbe mennék – de legalábbis minden nap levinném a szemetet. :-)”

Mit jelent ma férfinak lenni egy olyan világban, ahol a férfiasság fogalma egyszerre támadott, félreértett és újradefiniált? Hummel Zsolt könyve, az Egy férfias ügy erre a kérdésre próbál választ adni – személyes hangon, sokszor provokatívan, és nem kevés spirituális kitekintéssel.

Az erősségei – amiből a mai férfimozgalom is meríthet:
A szerző egyértelműen kiáll a hűség, a tisztelet, a monogámia és az önismeret mellett – olyan alapok mellett, amelyek nélkül nincs tartós és mély kapcsolat. A bőséges személyes példa, a tapasztalat és a tudományos hivatkozások hitelességet adnak a mondanivalónak. Ez a fajta nyílt beszéd ritka és értékes a férfi-nő kapcsolatok mai, sokszor bizalmatlan légkörében.

Eredeti és emlékezetes a „férfi Szentháromság” koncepciója (pasi, srác, hím). Bár nyelvileg egyszerű, ez a keret alkalmas arra, hogy a férfi identitás több rétegét ismerje fel és fogalmazza meg az olvasó – ez pedig segíthet a férfiak önképének helyreállításában.

Ami azonban gátolhatja a hatását:
A stílus végig nagyon hétköznapi, időnként profán. Értem a célját: közel hozni a témát a mindennapi férfihoz. Mégis, a férfiasság, intimitás és párkapcsolat kérdésköre igényelne valamivel méltóságteljesebb hangot. A túlzott lazaság könnyen tiszteletlenségnek tűnhet, és elvonhatja a figyelmet az értékes tartalomról.

Problémás az is, hogy a könyv bizonyos részeiben túlmisztifikálja a témát. Amikor nem világos, hogy a szerző mit nevez pontosan férfiasságnak, intimitásnak vagy szexualitásnak, az olvasó elveszíti a kapaszkodóit. Ez pedig épp az ellenkezője annak, amire a férfiaknak szükségük lenne: a világos, egyértelmű iránymutatásra.

Meglepő volt, hogy a könyv második fele szinte teljes egészében a testiségről szól. Bár a férfi és nő közti fizikai kapcsolat fontos, a férfiasság nem merül ki ebben. A férfimozgalom szempontjából különösen fontos lenne, hogy a párkapcsolat lelki, intellektuális és életvezetési dimenziói is hangsúlyt kapjanak.

A szerző által leírt energiaáramlás és „gyönyör” (nem azonos az orgazmussal) spirituális értelemben érdekes lehet, de a mindennapokban nehezen kivitelezhető, bonyolult koncepció. Egy férfi számára sokszor épp az egyszerű, őszinte szeretet, a kölcsönös vágy, és az utána való meghitt összebújás a legnagyobb érték – nem biztos, hogy a kapcsolódás mélysége ezen múlik.

Összegzés:
Az Egy férfias ügy értékes, őszinte és bátor könyv, amely olyan alapokra épít, amelyekre ma is szüksége van minden férfinak. Ugyanakkor stílusában és fókuszában egyaránt elbillen, így nem biztos, hogy minden olvasó megtalálja benne a teljes képet. Annak ajánlható, aki nyitott a közvetlen, helyenként profán szóhasználatra, és érdekli a testiség spirituális dimenziója. Aki viszont világos definíciókat és a férfiasság teljesebb bemutatását keresi, annak hiányérzete maradhat.

Ha a férfiasságot valóban vissza akarjuk hozni a helyére, akkor nem elég beszélni róla – úgy kell élnünk, hogy a szavaink mögött ott legyen a tetteink súlya is.

A modern életmód számos előnye mellett olyan kihívásokat is tartogat, amelyek észrevétlenül koptatják le rólunk a férfierőt – fizikailag, lelkileg egyaránt. A mozgásszegény élet, a stresszes mindennapok és a helytelen táplálkozás sok férfit gyengévé, fásulttá, sőt, önmaga árnyékává tesz. A jó hír: van visszaút. És nem is bonyolult.

A sport nem csupán egy egészséges szokás – hanem egy újraindított férfilét alapköve. Amikor rendszeresen edzünk, nemcsak az izomtömegünk nő, hanem a testünk egész rendszere elkezd megújulni. Az anyagcsere gyorsul, az öregedés lassul, a vérkeringés javul, a hormonháztartás – különösen a tesztoszteronszint – egyensúlyba kerül.

Aki sportol, jobban alszik, jobban emészt, ritkábban beteg, és összességében jobb kedvű emberré válik. A fizikai aktivitás közben felszabaduló endorfinokat és dopamint nem véletlenül nevezik a boldogsághormonoknak – valóban képesek átbillenteni a nehéz napokat. Sok férfi számolt be arról, hogy egy komolyabb edzés után világosabban látja a gondjait, és lelki értelemben is megerősödve tér haza.

A libidó is új életre kel, hiszen az egészséges keringés, a hormonális egyensúly és a javuló önkép kéz a kézben járnak az intimitás megélésének képességével. Az önbizalom pedig – a sport egyik legnagyobb ajándéka – nem csupán a testkép változása miatt alakul ki, hanem a rendszeresség, a kitartás és a fejlődés megtapasztalása miatt is.

A sport támogatja a diéta sikerét is: a megfelelő izommunka segít abban, hogy a tápanyagok oda kerüljenek, ahol hasznosak – nem a hasi zsírpárnákba, hanem az izomrostokba. Egy sportoló test nemcsak erősebb, hanem szebb is – és ez nem hiúság kérdése, hanem az önmagunk iránti tisztelet egyik kifejeződése.

Lelki értelemben is rengeteget ad: fegyelmet, céltudatosságot, tűrést. Aki képes reggel felkelni és kimenni futni, vagy esténként az edzőteremben elvégezni a munkát, az nem csak a súlyokat emelgeti – hanem a saját sorsát is.

A sport nem csupán fizikai cselekvés – hanem egyfajta válasz a világra: „Állok. Védek. Szeretek.” Magamat, a családomat, az életet.

És te? Mikor mozgatod meg legközelebb az erődet?

Warren Farrell és John Gray közös munkája, The Boy Crisis (2018) olyan könyv, amely nemcsak leírja a fiúk helyzetének válságát, hanem átfogó magyarázatot is ad arra, miért alakult ki ez a társadalmi probléma, és hogyan lehetne megoldani. Farrell, a férfiak helyzetének egyik legismertebb szakértője, és Gray, a Férfiak a Marsról, nők a Vénuszról szerzője, több évtizedes tapasztalattal és alapos kutatásokkal tárják fel, miért élünk a „fiúválság” korában.

A fiúválság gyökerei – az apa nélküli társadalom

Farrell és Gray egyik legerősebb állítása, hogy a fiúválság legfőbb oka az apa nélkül felnövő generációk tömege. A szerzők adatok sorával igazolják: azokban a családokban, ahol az apa fizikailag vagy érzelmileg hiányzik, a fiúk sokkal nagyobb eséllyel küzdenek tanulási zavarokkal, depresszióval, agresszióval vagy éppen bűnelkövetéssel. Az apa jelenléte nem pusztán anyagi biztonságot jelent, hanem érzelmi stabilitást és példaképet is, amely segít a fiúnak férfivá érni.

A könyv kimondja: a válások, a családi kötelékek lazulása és a társadalom által is támogatott „anya-centrikus” gyermeknevelés mind hozzájárult ahhoz, hogy a fiúk gyökértelenné váltak. Farrell arra figyelmeztet, hogy a fiúk apa nélkül nevelkedve gyakran elvesztik a jövőképüket, és sokkal sérülékenyebbek lesznek a szélsőséges ideológiákkal vagy önpusztító életmóddal szemben.

Oktatás, önértékelés és célok hiánya

Farrellék részletesen tárgyalják a fiúk oktatási hátrányait is. A könyv rámutat, hogy az iskolarendszer – Christina Hoff Sommers The War Against Boys című könyvéhez hasonlóan – szinte minden elemében a lányok előnyére változott. A fiúk kevésbé verbális orientációja, nagyobb mozgásigénye és versengőbb természete ma inkább problémának számít, semmint erőforrásnak. Ez oda vezet, hogy a fiúk kevesebb pozitív visszajelzést kapnak, önértékelésük csökken, és egyre nagyobb arányban hagyják el az iskolát.

A szerzők szerint a fiúk számára elengedhetetlen, hogy világos célt lássanak maguk előtt. Ha a társadalom nem biztosít számukra értelmes feladatokat és elismerést, könnyen elcsúsznak a videojátékok, a kábítószer vagy az apátia irányába. Farrell kiemeli: a fiúk boldogságát az is növeli, ha megtanulják, hogyan lehetnek hozzájárulói a közösségüknek – de ehhez szükségük van mentorokra és férfi példaképekre.

Társadalmi vakság a fiúk problémáira

A The Boy Crisis egyik legnagyobb érdeme, hogy világossá teszi: a fiúk problémáit a társadalom alig veszi komolyan. A férfiak korábbi társadalmi szerepe – a család eltartója és védelmezője – mára leértékelődött, de nem jött létre helyette új, értékes alternatíva. Sokan érzik úgy, hogy „feleslegesek”, miközben a média gyakran úgy ábrázolja a férfiakat, mint a problémák forrását.

Farrellék részletesen bemutatják, milyen káros következményekkel jár ez: a fiúk körében robbanásszerűen nő a depresszió és az öngyilkosság aránya, a fiatal férfiak pedig nagyobb valószínűséggel sodródnak szélsőségek felé – legyen az erőszakos ideológia vagy önpusztító életforma.

A megoldás: apák, közösség, szeretet

A könyv nemcsak a problémát mutatja be, hanem reményteljes, gyakorlati megoldásokat is kínál. Farrell és Gray hangsúlyozzák az apák szerepének erősítését – mind a családokban, mind a közpolitikában. Támogatni kell az apaságot, csökkenteni a válások és a szülői elidegenítés káros hatásait, és olyan közösségi tereket kell teremteni, ahol a fiúk férfias erényeiket egészséges módon fejleszthetik.

A szerzők szerint fontos a spirituális dimenzió is: a fiúk akkor találnak igazi célt, ha érzik, hogy életüknek van magasabb értelme, amely túlmutat a puszta anyagi javakon. Ez lehet vallásos hit, közösségi szolgálat vagy olyan hivatás, amelyben másokért dolgoznak.

Összegzés

A The Boy Crisis egy rendkívül átfogó és érthető könyv, amely nemcsak a férfimozgalom számára alapmű, hanem mindenkinek szól, aki érti, hogy a fiúk és férfiak jövője a társadalom jövője is. Farrell és Gray nem démonizálják a nőket, nem hibáztatnak, hanem felelősségvállalásra hívnak: itt az idő, hogy a fiúkat is ugyanolyan értékesnek tekintsük, mint a lányokat, és megadjuk nekik a fejlődésükhöz szükséges szeretetet, struktúrát és célokat.

A férfimozgalmi üzenet világos: ha a fiúk elvesznek, mindannyian vesztünk. A könyv arra figyelmeztet, hogy most kell cselekednünk – családként, iskolaként és társadalomként –, különben egy megtört, céltalan generációt hagyunk magunk után.

Christina Hoff Sommers 2000-ben megjelent, majd 2013-ban bővített kiadásban újra kiadott könyve, The War Against Boys, sokkolóan pontos diagnózist ad arról, hogyan váltak a fiúk és a férfiak az elmúlt évtizedekben egy olyan kulturális és intézményes háború áldozataivá, amelyet kevesen mernek néven nevezni. Sommers – aki maga is liberális gyökerű gondolkodó, ám a radikális feminizmus túlkapásait következetesen bírálja – a könyvben statisztikai adatokkal és pedagógiai példákkal mutatja be, hogyan alakult ki a fiúk oktatási, pszichológiai és társadalmi háttérbe szorítása.

A fiúk hátrányai a „fiúellenes” rendszerben

Sommers könyvének központi állítása, hogy a fiúk hátrányait a mai nyugati iskolarendszer nemcsak nem orvosolja, hanem fokozza is. A „mérgező maszkulinitás” narratívájával szembeállítva megmutatja, hogy a fiúk természetesebb temperamentumát – energikusabb, kockázatvállalóbb, versengőbb viselkedést – egyre inkább patologizálják. Az iskolákban a fegyelmezési arányok drasztikusan a fiúk ellen szólnak, a túlzott ülőmunka, a verbális teljesítményre helyezett hangsúly és a korai érzelmi fegyelem elvárása miatt sok fiú már kisgyermekként kudarcélmények sorozatát gyűjti.

A szerző világosan bemutatja, hogy a fiúk tanulmányi eredményei az 1980-as évektől folyamatosan romlanak a lányokhoz képest: kevesebben járnak felsőoktatásba, nagyobb arányban hagyják el idő előtt az iskolát, és sokkal gyakrabban kerülnek speciális nevelési kategóriába. Sommers kiemeli: mindez nem azért történik, mert a lányok sikeresebbek – ez örvendetes –, hanem mert a fiúk sikertelenségét nem tekintjük problémának. Mintha természetes lenne, hogy ők maradnak le.

Ideológiai gyökerek – a radikális feminista narratíva

A könyv nagy érdeme, hogy rámutat a fiúkat érintő hátrányok ideológiai gyökereire. Sommers részletesen bemutatja, hogyan vált az oktatáspolitikát alakító „gender equity” mozgalom a lányok előnyben részesítésének eszközévé. Ahelyett, hogy valódi egyensúlyra törekedtek volna, a radikális feminista szemlélet az elmúlt évtizedekben azt sugallta, hogy a fiúk természetüknél fogva „túl dominánsak”, „túl agresszívek”, ezért az iskolának célzottan le kell törnie a maszkulin mintákat.

Ez az ideológia nemcsak az oktatási programokban jelenik meg, hanem a közbeszédben is. A fiúk problémáit gyakran bagatellizálják, sőt, bűnként értelmezik. A „fiúprobléma” kifejezést sokszor úgy használják, mintha a fiúk lennének a társadalmi gondok forrásai, nem pedig azok elszenvedői. Sommers világosan kimondja: a fiúk kriminalizálása és hibáztatása nem vezethet egészségesebb, kiegyensúlyozottabb társadalomhoz.

A férfimozgalom igazolva érzi magát

A férfimozgalom számára a The War Against Boys alapműnek számít, hiszen Sommers tudományos igényű érveléssel és adatokkal támasztja alá mindazt, amit a fiúk és férfiak érdekvédői évek óta mondanak. Az iskolákban tapasztalható diszkrimináció, a fiúk természetes fejlődési sajátosságainak figyelmen kívül hagyása és a férfiak leértékelése egy rendszer szintű probléma.

A könyv megerősíti, hogy a férfiak helyzete nem „privilegizált”, ahogy azt sokszor halljuk. Ellenkezőleg: az iskolapadból kikerülve egyre több fiú érzi úgy, hogy nincs helye a világban. A társadalom ugyan elvárja, hogy felnőttként dolgozzanak, védelmezzenek és eltartsák a családjukat, de fiatal korukban folyamatosan azt hallják, hogy ők a probléma részei. Ez a kettős mérce mély sebeket ejt az önértékelésükön, és magyarázatot ad a fiúk körében megugró depresszió- és öngyilkossági arányokra.

Mi lehet a megoldás?

Sommers nem marad meg a diagnózisnál, hanem konkrét javaslatokat is tesz. Úgy véli, vissza kell térni ahhoz a felismeréshez, hogy a fiúk és lányok eltérő fejlődési ütemben érnek, és ezt figyelembe kell venni az oktatásban. Több mozgást, több szabadtéri tevékenységet, versengésbarátabb pedagógiát és férfi példaképeket kell biztosítani a fiúk számára.

A könyv másik fontos üzenete, hogy el kell hagyni a nemek közötti „nullaösszegű játszma” logikáját. A lányok támogatása nem jelentheti a fiúk háttérbe szorítását. A társadalomnak egyaránt szüksége van erős, egészséges önértékeléssel rendelkező férfiakra és nőkre – nem egymás rovására, hanem egymást kiegészítve.

Összegzés

A The War Against Boys ma is aktuálisabb, mint valaha. Christina Hoff Sommers világosan és bátran kimondja: a fiúk és férfiak leépítése nem egy igazságosabb világot hoz el, hanem egy megtört, irányt vesztett társadalmat. A könyv egyszerre hívja fel a figyelmet az oktatásban és kultúrában zajló egyoldalú változásokra, és ad kapaszkodót azoknak, akik szeretnének tenni a fiúkért.

A férfimozgalom számára Sommers munkája nemcsak igazolás, hanem inspiráció is: ideje újra kimondani, hogy a fiúk is számítanak. Nem elég elkerülni a hátrányos megkülönböztetést – tudatosan dolgoznunk kell azon, hogy a fiúk is megkapják azt a támogatást és megbecsülést, amelyre a lányoknak joggal igényt tartunk.

Ha van könyv, amely megmutatja, miért kell a férfiak érdekvédelmével foglalkozni, akkor ez az.

A köztudatban a férfiak gyakran a „keménység” jelképének tűnnek, miközben belül ugyanúgy érzékenyek, sebezhetők, mint bárki más. A társadalmi elvárások – legyen szó gondoskodásról, erőről, kockázatvállalásról vagy dominanciáról – olyan szerepet ruháznak rájuk, amelyhez gyakran nem kapnak elég eszközt vagy támogatást. Pedig ennek a sebezhetőségnek tudatos felvállalása nélkül nem élhető meg a valódi érzelmi egészség és hitelesség.

Dr. Tamási Erzsébet: miért nevezhető a férfi a „gyengébb” nemnek?

Tamási Erzsébet kriminológus számos kutatásban vizsgálja a férfiak társadalmi és pszichológiai kihívásait. Álláspontja szerint a férfiak – bár a közgondolkodás „erősebb” nemnek tartja őket – valójában sebezhetőbbek bizonyos társadalmi kockázatokkal szemben. Például könnyebben válnak öngyilkosokká, függővé, vagy bűnözővé – mindez a mentális segítségekhez való nehezebb hozzáférés, valamint a kulturális elvárásokból fakadó elszigeteltség miatt zalamedia.hu+14kepmas.hu+14YouTube+14.

Tamási kutatásai rávilágítanak arra is, hogy a férfiak bántalmazottként való felismerése sokszor elmarad: a „kékre-zöldre vert férfi” képalkotás elutasítja „a gyenge férfi” narratíváját, így társadalmilag is kevés teret kapnak a férfi áldozatok – ami további erőforrások, támogatás, vagy akár együttérzés nélkül hagyja őket www.ajk.elte.hu.

A sebezhetőség természete – miért ebben rejlik a kulcs?

A pszichológiai kutatások megerősítik: a sebezhetőség elfojtása gyakran vezet belső feszültséghez, szorongásos tünetekhez, bűnözéshez vagy függőségek kialakulásához. Alkohol, drog vagy szerencsejáték – mind arra utalnak, hogy a férfiak gyakran nem találnak „ép” módot érzelmeik feldolgozására.

Az öngyilkossági statisztikák szerint a férfiak jóval nagyobb arányban választják a végső megoldást – és nem ritkán krónikus magány vagy érzelmi kifejezéstelenség áll mögötte.

Sebezhetőség vállalása a Férfiszövetség tanítása szerint

A Férfiszövetség egy új, integrált férfiminta megteremtésére törekszik, ahol a férfi teljes erővel bír – nem csak fizikai vagy társadalmilag értékelt értelemben, hanem érzelmileg is elérhető és stabil. A férfiszövetségi szemlélet szerint a sebezhetőséget nem gyengeségként, hanem bejárható útként kell elfogadni: az önismeret, a gyógyulás, és valódi kapcsolódás kulcsa Facebook+4ferfiszovetseg.hu+4Facebook+4.

A Férfiszövetség beavató elvonulásai – mint amilyen a „Férfi Útja” program – kifejezetten arra épülnek, hogy a férfiak egyrészt szembenézzenek saját érzelmeikkel, másrészt együtt éljenek át mélyebb megéléseket egy támogató közösségben. Ezáltal válik lehetővé az, hogy a sebezhetőség felvállalása nem szégyen vagy gyengeség, hanem bátorság és ereklye a valós érettség felé.

Hogyan jelenik meg a sebezhetőség a mindennapokban?

A férfiaknak gyakran dilemmát jelent: megnyílhatnak-e partnerük, barátaik előtt? Megoszthatják-e szorongásaikat, bizonytalanságaikat? A Férfiszövetség szerint ezek a kérdések nem önmaga megnyitását jelentik, hanem a hitelesség és kapcsolódás kapuját nyitják meg.

A közösségi terápia, beszélgetőcsoportok és férfikörök mind ebben segítenek: megtanítják, hogyan lehet a sebezhetőséget józanul, felelősséggel és integritással hordozni.

Miért fontos a társadalomnak is?

Ha a férfiak nem kapnak helyet sebezhető emberként – ha nincs kulturális engedély a gyengeség árnyalt megélésére –, akkor sok férfi alternatív megoldásokhoz nyúlhat. Ez lehet bűnözés, függőség vagy akár tragikus végkifejlet.

Ezzel szemben a társadalom akkor válik élhetőbbé, ha a sebezhetőség nem szégyen, hanem felismerhető és támogatott út a fejlődéshez. Ezáltal nemcsak a férfiak, hanem családjuk, párkapcsolataik és környezetük is profitálhat az újjáépülésből.

Hogyan épüljön be a hétköznapi életbe?

1. Önnyitás gyakorlása – megosztani egy közeli férfikörben, baráttal, férfiterápiában, hogy néha gyengének, bizonytalannak érzed magad.

2. Támogató közösségek keresése – Férfiszövetségi események, férfikörök, meditáció vagy terapeuta segítsége.

3. Ne ítélj el más férfiakat a sebezhetőségük miatt – hiszen mindenki hordoz belső küzdelmeket.

4. Folyamatos munka önmagaddal – írni naplót, érezni a haragot, szomorúságot, bánatot, és ezekkel dolgozni – nem elnyomni.

Összegzés

A férfi sebezhetősége nem valami szégyen, nem gyengeség: épp ellenkezőleg, ha jól kezelt, az mélyen emberi, hiteles és kapcsolódásra képessé tesz. Dr. Tamási Erzsébet kutatásai szerint a férfiak különösen veszélyeztetettek abban, hogy mentális krízisekbe sodródjanak, ha nincsenek érzelmileg kifejezhető térben. A Férfiszövetség pedig azt tanítja: a valódi erő úgy születik, ha a férfi nem csak küzd, hanem képes felvállalni belső gyengeségét is – egyedül és közösségben is.

A sebezhetőség felvállalása így nem ellenállhatóságot jelent, hanem élő, integrált erőt. És ebben rejlik a lehetőség egy új, tudatos férfi lét felépítésére.

I. Témaválasztás és szerzői érzékenység
Gaál Mária minden korábbi művében — legyen szó karcolatról vagy elbeszélésről — határozottan reflektál a társadalmi egyenlőtlenségekre, a kiszolgáltatottságokra és az igazságtalanságokra. A Üzenet Mephistónak címével is jelzi, hogy olyan belső konfliktusokra utal, ahol a jó és rossz harca a személyes felelősségvállalást is érinti — ahogy a Faust-mítoszban Mephistó az a hang, amely provokál, figyelmeztet, de egyben kísérti is. A kötetben ez a társadalmi gonosz, a strukturális hiányosságokra való berendezkedés, személyesen zavarja a szerzőt: joggal szenved azoknak a hiányától, akik maguktól adódóan is érzékenyek az igazságtalanságra, és a hangnem – visszafogott, mégis hatásos – egyfajta folyamatos tiltakozásként érzékelhető.

II. Hangvétel és stílus
A mű hangulata visszafogottana és feszült egyszerre. Ez a fajta tartózkodó kritika – esszéisztikus, reflektív, helyenként személyes hangütéssel – azt sugallja, hogy a szerző úgy meséli el hiányérzetét, hogy közben ritka módon mellőzi a harsány lázadást vagy a didaktikus hangozást. Ez éppen azt erősíti, hogy a szerző nem távolról moralizál, hanem belülről szenved. A stiláris struktúrában — rövidességük ellenére – éles pontossággal jelennek meg olyan társadalmi-erkölcsi kérdések, amelyek sokak számára láthatatlanok maradnak.

III. Társadalmi igazságosság és szerzői pozíció
Gaál Mária nemcsak témájában, hanem szemléletében is elkötelezett. A recenzió alaptétele: egy olyan író szólal meg, aki nem elégedett azzal, ha a társadalmi rend működésében megengedik az igazságtalanságot — sőt, méltán szenved annak hiányától. Ez a belső feszültség áthatja a kötet egész hangvételét, ami sem túl lírai, sem túl hideg nem: inkább hűvösen személyes, ugyanakkor etikai töltetű.

IV. Javasolt kontextus
A könyv jól illeszthető a kortárs magyar irodalmi műhelyek sorába, ahol a közérzet, társadalmi érzékenység, helyi közösségek ábrázolása fontos szerepet kap. Összevetve korábbi köteteivel (Póklusz! Póklusz! Fulálá! 2022; A vágy nem öregszik 2024), ez is inkább esszéblokk-jellegű elbeszélés: mondanivalója személyes, egyéni nézőpontú, ugyanakkor reflektál társadalmi működésre.

Összegzés
- A kötet egy belülről érzékelő hang képviselőjeként jelenik meg: a szerző társadalmi igazságosság iránti érzékenysége a szöveg egészében jelen van,
- a hangvétel visszafogott, mégis intenzív; műfajilag esszéisztikus-elbeszélő,
- Gaál Mária méltán szenved a társadalmi hiányosságoktól, egyben felelős íróként ad hangot a belső tiltakozásnak.

Toplak Zoltán A férfiak is egyenlőek a nőkkel? Már a könyv címlapján feltett kérdés is felhívja a figyelmet, hogy erre illik válaszolni. Tedd meg kedves olvasó! De, ha határozatlan vagy akkor ajánlom a Függeléket: A férfiak jogi hátrányai-ról. Meglepett, de inkább megdöbbentem, hogy az átlagember is mennyire tisztán tud olvasni a jogszabályokból. Most már megértettem, mitől van ekkora önbizalmuk Magyarországon a nőknek. Apátlan társadalomban élünk. Ennek csak rossz következményei lehetnek!

Egy higgadt ember, tárgyilagos könyvét olvashattam. Nem lehet nem reagálni! Hiánypótló könyv.

Sajnos a férfiak csendben szenvednek. Talán a neveltetésük miatt. A nőket viszont külön védi a jogrendszer, burkoltan a gyermekvédelmi rendszer is, mintha őket kellene védeni, nem a gyermekeket.

Az író tűpontosan közelíti meg válás után az apátlanítási, kapcsolattartási problémákat is. A rendszer külön kezeli a nőket és külön a férfiakat. Miért? Kinek jó az? Egy nő, ha megszüli gyermekét, akkor már előjogai vannak, nagybetűs anya. De hol vannak az apák? Miért nem fontosak? Ugyanolyan szép, igaz érzelmeik vannak, mint a nőknek. A társadalom löki őket oda, hogy különböző szerekhez nyúljanak, mert tehetetlenek, kétségbeesettek. Egekbe kiáltó nagy gondok vannak! Milyen társadalom az, ahol szembe mennek emberek egymással, csak azért, mert milyen neműnek születtek? A nőket felemelik, védik, néha nagyon is érdemtelenül, a férfiak fájdalmáról meg nem vesznek tudomást? Mintha nem is a társadalom részeit képeznék. Mind ezek a gyermek lelkek tönkretételét eredményezik, mert attól hogy nem értik, nagyon is érzik.

Milyen nagy buták azok a férfiak, akik azt képzelik, hogy nő nélkül boldogok lehetnek! És milyen önteltségben szenvednek azok a nők, akik magukat különbnek tartják! Sajnos nem figyelmezteti őket senki, hogy szükség van a másik nem tagjaira is! Így lettünk teremtve, és a természet rendjét, erejét nem lehet megváltoztatni! Ez így van jól! Tetszik, nem tetszik, a nőnek férfira, a férfinek nőre, a gyermeknek két szülőre van szüksége! Hazánkban védik a nőket. A férfiakat miért nem? Nagyon sok nő kihasználja ezt, félrevezeti a hatóságokat a férfi ellen, a jogukkal visszaélnek, és büntetlenül megtehetik. A kultúránkban az Anyák napi műsorok (óvodákban, iskolákban) inkább botrányosak, gyomorfelforgatók, ahogy a kicsi gyermekeket, akik még alig tudnak beszélni, benevelik az anya mindenek feletti csodálatára. Hol vannak az apák? Azért mert, ha jól megy, akkor a nők minden családi érdemet maguknak vitatnak el? Mert minden anya jó! Sajnos ez messze nem igaz, és az sem igaz, hogy minden apa jó, de az sem, hogy minden férfi rossz! De mindkét nem között vannak kiválóak és kirívóak.

Jó, hogy megemlíti az író, hogy „kevés a férfiakat érintő társadalmi kutatás”. Valamiért a férfiak másodlagosak, nem fontosak. Vajon hány házasság ment tönkre a deviza hitelek miatt és legfőképpen hány gyermek? A legtöbb család annyi jövedelmet kap, hogy éppen életben tudják magukat tartani. Nincs lehetőségük pihenni, kikapcsolódni, pedig a boldogsághoz kell szabadidő, erő, nyugalom, békesség és anyagi jólét is. Sajnos nem látják biztosítottnak a jövőt gyermekeiknek sem. Szorongó, mindennapi megélhetésért küszködő, és ezért lett közönyös a társadalmunk.

A bírók 70 %-a nő. Úgy gondolom, ez az arány a családsegítőknél, esetmenedzsereknél, gyámügyi dolgozóknál még rosszabb lehet. Miért nincs felmérés, hogy a gyermekvédelmi rendszerben hány nő dolgozik, ennek hány százaléka elvált, megkeseredett, bosszúszomjas, vagy éppen hány dolgozójukat kezelik pszichés problémákkal? Nincs megfelelő tudásuk, intelligenciájuk, éppen ezért van bátorságuk, lelkiismertfurdalás nélkül dönteni. Persze ha nincs lélek, akkor lelkifurdalás sincs. Kedves férfiak! A ti adótokból is tartják fenn ezeket a dolgozókat, ellenetek, de akkor kell lenni beleszólásotoknak is!

Sajnos ki kell jelenteni, hogy akikre felnézünk, akiktől végső segítséget várnánk, azoktól is mást kapunk. Nemrég történt eset. Az anya éveken át hangoztatta a bíróságon, hogy az apa pszichésen beteg. Az apát már többször megvizsgáltatta, annak ellenére, 10 év után újra kérte, de végre az anyát is megvizsgálták. Az igazságügyi pszichológus szakértő „teljesen véletlenül” nem kérdezett rá a legfontosabbra, sem az apánál, sem az anyánál, hogy volt e kezelve, szed- e gyógyszereket stb. Ez olyan eset, amikor a férfiakat nem csak ellehetetlenítik, hanem ostobának is nézik. Bocsássátok meg nekem apák, de ha ezeket hagyjátok, akkor széttárom a kezem és azt mondom: nem értem! És mindenki meri csinálni kisded „játékát”, nem kérnek számon senkit! A szociális, nevelési intézmények dolgozóit nincs, aki felelősségre vonhatná! Ennek is nézzetek utána! Mehettek panaszaitokkal bárhová, mindenhol azt kapjátok, hogy ez nem az ő kompetenciájuk! Rendben van, de akkor kié? Jól lett ez kitalálva! Szép nevek, címek, hangzatos reklám szövegek, és az becsap egy egész társadalmat. Eltakarja azt, hogy nem lehet érdemben tenni semmit, csak nagyon keveset, vagy akarva akaratlanul rosszat is. Az apák meg csak beszéljenek, írjanak, nem tartják őket számon, kereshetik maguk és gyermekeik igazát. Hihetetlen, kegyetlen, embertelen összetartás van a gyermekek ellen, pedig azt hiszik, hogy az apák ellen. Hangsúlyozom, hogy a gyermekek ellen!

Másik esetben anyuka eldönti, hogy nem engedi kapcsolattartásra lányát. Elmegy egy pszichológushoz, kitalál aljas rágalmat, de valójában semmit, erre a pszichológus felügyelt kapcsolattartást javasol. ( A férj felhívja telefonon a pszichológus vezetőjét, az elmondja telefonban, hogy túlkapás történt, de ő nem tehet semmit.) Ezzel a „drága” anya még aznap elmegy a csalássegítőhöz és az is azt javasolja, a nélkül, hogy az apát meghallgatták volna. Ezt beadja anyuka a bíróságra és már nyert ügye is van. Elég egy jó indítás, egy olyan kapcsolat, ahol az első láncszem megvehető, vagy befolyásolható. A bíróság elfogadja a két „jó” szakember véleményét és ez alapján ő is felügyelt kapcsolattartást rendel el. „Tudni kell, hogy ez alapos indok nélkül nem rendelhető el. Bizonyítottnak kell lennie, hogy az apa súlyosan veszélyes a gyerekre. pl. elítélték már súlyos gyermekbántalmazásért. E nélkül nem rendelhető el az ellenőrzött kapcsolattartás.”- írja Toplak Zoltán.

Szerencsére még akadnak egyenes jellemű pszichológusok, akik négyszemközt elmerik mondani véleményüket. Mindig tudtam, de köszönöm neki, hogy megerősített. A férje független pszichiátriai szakértő. Előfordul, hogy megbízzák egy megvizsgálandó üggyel, emberrel, de két nap múlva kap egy telefont, hogy mi lehet a vizsgálat eredménye. Gondolom, akkor nem csak egy esetben fordul ez elő.

A könyv erőssége, hogy tisztán, érthetően fogalmaz. Segít eligazodni a magyar katyvaszban.

Amikor ilyen megosztottság van, ahol nincs igazság csak befolyás, ráhatás, ott a társadalom előbb-utóbb bukásra van ítélve. Ahol nem beszélnek, sőt figyelembe sem veszik a férfiak bántalmazását, lelkét. Ahol nem beszélnek arról, hogy a nők nagy hányada játszik a férfiakkal, a rendszerben dolgozókkal és sajnos a saját gyermekeikkel is és mindenkivel. Ekkora hatalmat kaptak! Ha pedig az elvált nő esetmenedzser, majd gyámhivatali ügyintéző, akkor Isten óvja a férfit, mert nincs az tiszta, igaz erő, ami a gyermekeket kivegye az anyának nevezett nő „karmai” közül. Nyugodtan tönkre teheti a tehetséges gyermekeit is, mert akkor is ő lesz a jó. Egy eset. Az apánál, míg vele voltak a gyermekek kitűnő tanulók voltak, az anyánál pedig fél év múlva bukdácsoltak, depressziósak lettek, de minden rendben. Az „anyának” mondott nő az összes bírósági, egyéb dolgait a munkahelyén írhatja meg, munkaidőben rendezheti telefonjait. Ezzel szemben a férfinek, napi öt perc szabad ideje sincs, keményen le kell dolgoznia a munka idejét és még sokkal többet. Miért engedi meg a társadalom, hogy egy kegyetlen szakember, jelen esetben gyámhivatali ügyintéző úgy tegyen tönkre egy teljesen más területen dolgozó férfit, tehát ebben tanulatlant, mint ahogy a sakálok marcangolják szét áldozataikat. Állatkertekben odafigyelnek, hogy oroszlánhoz őzikét nem engednek be. Az állat gondozók sokkal emberségesebbek. A szakembereknek nevezettek szórakoznak az apákkal, mint macskák az egérrel. Az a baj, hogy pontosan arra törekszenek, amire a macskák.

Azt nem értem, hogy miért csak a gyermekvédelmi rendszert, a hatóságokat bírálják a férfiak? Nem gondolják, hogy a politika itt is, mint mindenhol jelen van? Az állam, a politika felesleges, inkább gyermekeknek ártó emberek tömegét tartja a rendszerben, ők pedig hangosan, látványosan éltetik azokat. Elárulok egy nagy titkot! Ha a férfi jól üli meg a „lovat”, akkor ő kapja meg a gyermeket. De azért tenni kell!!!!!!! Hogy mit és hogyan azt döntsék el a férfiak! Ha nincs hozzá való kedvük, gusztusuk, akkor bizony a gyermekük látja kárát. Jó lenne végre tiszta lapokkal játszani! Aki sunnyog és kivár, az nem szereti igazán gyermekét!

De mivel is foglalnák el magukat, miért is kapnának fizetést, a felesleges szakemberek a rendszerben? Ahol igazán nagy a baj pl. a szegénység miatt, onnan igyekszenek hamar elvonulni. Ez már rég egy felesleges, inkább ártó „iparág”, ahol jól játsszák a segítést (esetmenedzserek, családsegítők, gyámügyi előadók, ügyvédek, bírók stb.). Az apák pedig belepusztulnak, tönkre mennek lelkileg, anyagilag ebbe a nagy közös „segítségbe”. Negyven oldalas bírósági végzésekből, jogi nyelven írott iratokból kellene megérteni az átlagembereknek mindent, tudni kellene betéve a jogszabályokat, mint az ügyvédeknek, bíróknak.

Hogyan játszanak a „kedves” anyák és a rendszerek az apákkal?

1. A volt feleség évekig /10 évig is/ nem készíti fel a gyermekét a kapcsolattartásra, szülői, nagyszülői elidegenítést folytat. Bármit kitalál (szándékosan nem írom, hogy hazudik, pedig ez a legjobb kifejezés, de apa leírta messengerben a volt feleségnek, és komoly bírságot kapott, mert ebben az országban rend és fegyelem van!). Tehát a rendszerben dolgozók mindent elfogadnak, sőt támogatják az „áldozatot”. Évekig megy a huzavona, és anyukának beteges, gonosz kitartása miatt a gyermekek elidegenednek az apától és annak minden rokonságától. Gyakorlatilag nem láthatja gyermekeit sem ő, sem a rokonsága. Anyuka betegesen elszigeteli, elkülöníti gyermekeit, hogy csak az ő, beteges hatása alatt álljanak.

2. Mikor apa és a nagyszülők, rokonok belefáradnak, feladják, akkor anyuka átfordul, és már követeli a kapcsolattartást, de mindenkit ki kell, ábrándítsak, ha azt hiszik, hogy a jó szándék vezéreli. „Tényleg vannak jó anyák!” És nem látják a bíróságon, vagy a jog nem teszi lehetővé, hogy láthassanak, hogy ez a színjáték egy nő bosszúszomjas törekvése az ügyvédjével. Hálás vagyok a sorsomnak, hogy soha nem vágytam ügyvédnek. Mindenre születni kell!

Azt, ha apa nem tudja betartani, bár nagyon szeretné, hogy találkozzon gyermekeivel, vagy nem tud az aktuális elfoglaltsága miatt, éppen akkor telefonálni, amit a bíróság meghatározott, akkor kemény büntetést fizethet a kevés fizetéséből. Sok esetben havonta 200 ezret is. Van itt gyermekvédelem, csak emberség sehol! Jog van, csak igazságot nem kell keresni, mert felesleges!

Mikor sikerül elidegeníteni a gyermekeket, amikor 10 év után az apa feladja, mert nem lehet idegileg, anyagilag bírni az örökös harcot a gyermekért, akkor anyuka ezt kéri a végrehajtási kérelmében nagyon szakszerűen, hiszen ez a szakmája: „A kérelmezett a kapcsolattartás szabályainak nem tett eleget, hogy a fent szabályozott módon nem jelent meg, a gyermeket nem vitte magával kapcsolattartásra a hónap első páros szombatján. Aztán a hónap második páros hétvége szombatján a személyes találkozás nélküli kapcsolattartást sem gyakorolta.”

Tehát ha az apa elhozza a gyermeket, akkor anyuka minden egyes kapcsolattartás után újabb végrehajtási kérelmet kreál. Mindig „remek” ötletei vannak!!! A bíróság elfogadja, végzi a dolgát és az apa fizethet anyukának és az ő, szintén nem egyenes jellemű ügyvédjének is.

Ha nem hozza el a gyermeket, akkor azért küldjön anyukának 100000 Ft-ot és az ügyvédnek legalább 1óra konzultáció és 2 óra iratszerkesztés díjat „mindösszesen: 105000 Ft-ot.”

Nem elég, hogy lelkileg tönkre tesznek egy férfit. Ezek után, az apa fizessen még albérletet és gyermektartási díjat is, a mai, nem statisztikailag kimutatott átlagfizetésből, mert a dolgozóknak kiguvad a szemük az átlagfizetések láttán, de nevetni nem tudnak rajta. Vagy legyen hajléktalan, mint annyi elvált férj. Fizessen annak az anyának, aki a gyermekeket és őt is tönkreteszi? Miért? Igen fizessen, hiszen a gyermekei, de feltételeket kellene szabni. Talán lehetne féket tenni! Talán? Ha bebizonyosodna, hogy anya, vagy az apa szülői elidegenítést folytat.

A személyes találkozás nélküli kapcsolattartást sem lehet létrehozni, mert anyuka az apa és gyermeke közti beszédet állandóan helyreigazítja, agresszíven beleszól. Végig érződik, hogy a gyermek nagyon fegyelmezve van, nem mer beszélni, állandóan kijavítják, helyreigazítják. És ez az anya felrója az apának, hogy nem tartja ezt a kapcsolatot sem. Nem lehet! Lehetetlenség! Az apai nagyszülők SMS-ben kérik, had menjenek hozzájuk a gyermekek. Anyuka nem is válaszol. Ha néha válaszol, akkor hatóságot, fennhatóságot játszik velük, és kioktatja, megalázza őket. A gyermekeket nem tudják sem telefonon, sem messengeren, sem SMS-ben elérni. Szeretet volt köztük, de ez ma már nagyon kevés! Miért nem tarthatják a kapcsolatot, mikor anyuka annyire „izgul” és nagyon sokat tesz az ügyvédjével azért, hogy az apával kapcsolatot tarthassanak a gyermekei????? Meddig, hány évig lehet manipulálni mindenkivel és játszani a jóságos anyát? Legalább lenne egy meghatározott időpont, hogy valami remény legyen, hogy addig kell kibírni, hogy nem lehet egy ügyet pld. 2 évnél tovább húzogatni, mert így is, úgy is azt csinál egy pszichopata nő a volt férjjel, aztán a következő férjjel, amit csak akar. Ha nem akarna erővel segíteni a jogrendszer, akkor legalább anyagilag nem tudnák az apákat tönkre tenni.

Mind ezek ellenére egy „jóságos” gondoskodó, anyának nevezett nőt támogatnak! Miért?

A LEGNAGYOBB BAJ AZ, HOGY, NEM CSAK AZ APA AZ ÁLDOZAT, HANEM LEGINKÁBB A GYERMEK!

Tisztázzunk valamit! Egy anyának a gyermek nyugalma a legfontosabb! Nem akkor lesz valaki anya, mikor megszüli gyermekét, hanem akkor, ha anyává tud válni. Már pedig, sok esetben csak a nevük anya. Úgy érzem a társadalom prédái lettek az elvált apák, de sajnos sokszor az elvált anyák is. Rossz az egész rendszer! Pedig sok felesleges embernek lenne hol dolgozni a gyermekintézmény falain belül, csak ahhoz nem igen lenne kedvük, azt hiszem adottságuk sem, mert a gyermekeket csak őszinte szeretettel lehet nevelni.

Szeretném üzenni mindenkinek, az egész világnak, hogy a férfi is ember, nem csak a nő! Vannak érzelmeik, vágyaik, kötelességtudatuk. Tapasztalataim szerint azok a nők, akik nem tudnak szeretni, sokkal kegyetlenebbek, számítóbbak, gonoszabbak, mint a férfiak. Több emberséget, igaz érzést, egyenes viselkedést láttam a férfiaknál. Minden attól függ, hogy mennyi emberség szorult egy-egy testbe (jellem, szellem, értelem stb). Ez főleg nem női, férfi harc, hanem becsület, tisztesség, erkölcs harcol a galádsággal, rafináltsággal, érzéketlenséggel.

Láttam már csodálatosan szép, jól öltözött, csinos nőt, babaarcra sminkelve egy tömegben egy mikrofonnal a kezében, de egy nagy teret belengett a fénylő arca mögötti megfoghatatlan, kegyetlen gyűlölet.

Hol élünk? Hová tartunk? Mi lesz a gyermekeinkkel? Mi lesz az unokáinkkal?

Toplak Zoltán gondosan, átláthatóan írta könyvét, ha ennyi érzelmet, és újabb kérdéseket tudott előhozni egy idős, nyugdíjas nőből. Sok ilyen írásra és összefogásra lenne szükségük a gyermekeknek, az apáknak és egy alvó, egymás gondjaival nem foglalkozó társadalomnak. Ugyanakkor védelmükre is kelek, mert a sok fájdalom, kilátástalanság, örökös feszültség tesz bennünket közömbössé, közönyössé, fáradttá, érzéketlenné.

Magyarországon elvész a jogrendszerben a gyermek.

Az apa nem lehet másodlagos az anya mögött!

Köszönöm az írónak, hogy ezeket az indulatokat kihozta belőlem! Ha csak egy-két ember (szándékosan embert írtam és nem nőt és nem férfit), mert ezek közös gondok, hol nőt, hol férfit érint, el kezd gondolkodni és tenni gyermekeiért és magáért is, akkor már megérte a munkája. Nekem fájdalmasan sikerült. Tudni kell, hogy hallgatással, belenyugvással, félelemmel nem tudunk segíteni gyermekeinknek, unokáinknak! Nincs társadalmi együttérzés, közöny van mindenhol, még sokszor a családokban is. Hol vannak az elvált anyák, apák szülei, nagyszülei, rokonsága?

„2021-adat: a magyar negyven év alatti férfiak több mint 70 %-a nem vállalt még gyermeket.” Remélem, hogy előre láttak, és nem akarnak a nők, és az őket támogatók játékszerei lenni! Hajrá férfiak! Bízom Bennetek! Ti még tudtok gondolkodni és akartok is.

egy nagymama

Nemrég fejeztem be Louise Perry A szexuális forradalom kritikája című könyvét (eredeti cím: The Case Against the Sexual Revolution), és azt kell mondjam: régen olvastam ennyire józan és mélyen elgondolkodtató művet a férfi–női kapcsolatok jövőjéről. Perry brit újságíró, aki nem vallási, hanem empirikus, adatokra és személyes tapasztalatokra támaszkodó alapon jut arra a következtetésre, hogy a monogám házasság és a hosszú távú elköteleződés nem csupán szép eszmény, hanem a társadalom és az egyének számára is a legbiztonságosabb és legjobb út.

Ez azért ütött nagyot, mert én hívőként jól tudom: Jézus is ugyanezt tanította. De Perry nem teológiából indul ki, hanem a mai szexuális kultúra következményeiből. Ez a józanság az, ami miatt a könyv nagyon megszólító – mert nem „erkölcsi leckét” oszt, hanem bemutatja, mi történik, ha a szexuális forradalom ígéreteinek engedünk.

Mitől különleges a könyv?

Perry kendőzetlenül elemzi a hookup kultúrát, a pornót, a prostitúciót, az erőszakos szexuális szokásokat és a társkereső appok világát. Kimondja: a „szexuális szabadság” nem egyformán kedvezett mindenkinek. A legnagyobb nyertesek a magas státuszú férfiak lettek, akik könnyedén „szereznek” alkalmi partnereket, míg a nők és a kevésbé vonzó férfiak gyakran sérülnek.

Néha talán túlzottan általánosít, és néha a férfiakat mintha sötétebben ábrázolná a kelleténél – de ezt meg lehet érteni, hiszen a könyvet szigorúan női szempontból írta. A célja az, hogy a nők ráébredjenek: a saját biztonságuk, lelki egészségük és boldogságuk érdekében jóval tudatosabban kell dönteniük a szexről és a párkapcsolatokról.

A pornó kérdése – és a férfiak dilemmája

A könyv 5. fejezetének végén Perry egyszerű tanácsot ad: „ne használj pornót”. Igaza van. De ott van a kérdés: mit kezdjenek azok a férfiak, akik már most szexuálisan frusztráltak? Saját tapasztalatból mondom, hogy volt pornófüggőként nehéz leszokni, mert a valóságos kapcsolatok – legalábbis egy ideig – kevésbé stimulálnak.

Perry nem ad részletes választ erre, de én úgy látom: talán a pornó „fapados verziója”, a puszta fantáziálás lehet egy átmeneti megoldás. Ez nem egyszerű, de hosszú távon ez a megtisztulás útja. Én magam is érzem, hogy a pornó nemcsak az én szexuális életemet torzította, hanem közvetve hozzájárultam a nők szenvedéséhez, az ipar fenntartásához. Erről is őszintén beszél Perry, és ez fájdalmas, de fontos felismerés.

A végső tanulság

A könyv legnagyobb ereje, hogy szembenéz a realitásokkal: a férfiak és nők biológiailag, pszichológiailag különböznek, és a modern szexuális kultúra sokszor figyelmen kívül hagyja ezeket a különbségeket. Perry szerint (és ezzel én is teljesen egyetértek): a monogám házasság és a tartós elköteleződés az a keret, ami meg tudja védeni a nőket, és ami hosszú távon a férfiaknak is értelmet ad.

Nem egy könnyű olvasmány, mert sokszor szembesít minket a saját hibáinkkal. De ha van könyv, amit a mai 18–30 éves korosztálynak kötelezővé tennék, ez az lenne.

Kérdés hozzátok: Ti mit gondoltok Perry állításairól? Tényleg a házasság a legbiztonságosabb forma ma is? Hogyan lehet kimenekülni a pornófüggésből, ami annyi férfi életét megmérgezi?

Kevés dolog van, ami a férfi természetének mélyéről fakadó késztetéssel szembemegy, mint az, hogy egy nő mellett kötelezze el magát egy életre. A férfiak ösztönösen hajlamosak a vadászat izgalmát keresni – nemcsak a munkában vagy a kihívásokban, hanem a párválasztásban is. A szabados szexualitás, a „több nő” lehetősége rövid távon könnyebbnek és szórakoztatóbbnak tűnhet, mint a hűség és a családalapítás.

Mégis, a társadalom és a család fennmaradása érdekében a férfiak generációk óta meghozzák ezt az áldozatot: elköteleződnek. Ez a döntés nem kicsinyíthető le. Ez az egyik legnagyobb személyes lemondás, amit a férfi tehet – de éppen ez adja az erejét és jelentőségét.

Az elköteleződés ára és értéke

Amikor egy férfi úgy dönt, hogy lemond a végtelen választási lehetőségről, és egyetlen nő mellett kötelezi el magát, akkor valójában saját ösztöneivel szemben lép fel. Ez fegyelem. Ez önuralom. Ez annak felismerése, hogy nem a pillanatnyi öröm, hanem a hosszú távú célok a fontosabbak.

A modern társadalom gyakran nem beszél erről a lemondásról, mert kényelmetlen téma. Pedig ez a döntés nem önmagáért való – ez adja a stabilitás alapját, amelyre közösségek, nemzetek, egész civilizációk épülnek. A férfiak elköteleződése teremti meg azt a biztonságos környezetet, ahol a gyerekek felnevelkedhetnek, és ahol a nők is ki tudják bontakoztatni azokat az ajándékaikat, amelyek egy otthont valódi otthonná tesznek.

A férfi, aki épít

A férfi, aki elköteleződik, nemcsak a saját ösztönei felett arat győzelmet, hanem valami sokkal nagyobbhoz csatlakozik. Családot alapít, otthont teremt, és olyan értékeket ültet el, amelyek túlmutatnak rajta. A párjához való ragaszkodás, a gyermekeiről való gondoskodás és az otthon fenntartása olyan célt ad neki, ami felemeli.

A sokféle kaland és rövid távú kapcsolat soha nem adja meg ugyanazt a mély, belső elégedettséget. Az elköteleződés ezzel szemben horgonyt ad a férfi életének: megtanítja felelősséget vállalni, erőforrásokat beosztani, és olyan célokért dolgozni, amelyek túlmutatnak a saját kényelmén.

Az ajándék, amit a nő adhat

Az elköteleződés nemcsak lemondásról szól, hanem ajándékokról is. A férfi választottja az, aki otthont és meleget teremt, aki mellett biztonságban érzi magát, és aki segít megélni azt az érzést, hogy élete nem hiábavaló. A gondoskodó társ, a háziasszony, az anya szerepe mind-mind olyan kincsek, amelyek nélkül a férfi élete könnyen üressé válhat.

Természetesen ez a kapcsolat nem egyirányú. Ahogyan a férfi elköteleződése erőt és stabilitást ad a nőnek és a családnak, úgy a nő szeretete, támogatása és gondoskodása is megerősíti a férfit. Ez egy kölcsönös szövetség, amely mindkét fél természetét kiteljesíti.

Összegzés: áldozat és beteljesülés

A férfi elköteleződése egy nő mellett nem csupán romantikus gesztus. Ez a társadalom működésének egyik alapja. Ez az áldozat az, ami rendet és biztonságot teremt, ami lehetővé teszi, hogy gyerekek szilárd alapokra nevelkedjenek, és ami hosszú távon a férfinak is mélyebb értelmet ad az életében.

Ezért kell elismernünk: bár az elköteleződés ára magas, az értéke felbecsülhetetlen. A férfi, aki képes ezt az áldozatot meghozni, nemcsak önmaga fölé nő, hanem egy erősebb családot és társadalmat épít – és végül ez az, ami igazán megéri.

Kérdés a végére: szerinted mi az a legnagyobb ajándék, amit az elköteleződött férfi a családjától visszakap?