Ott vannak a nők - elnyomottak, hátrányos helyzetűek, értem. Az Alaptörvénybe is bele kellett ezt foglalni, igen. Aztán ott vannak az anyák. Nem fizetnek személyi jövedelemadót, oké. Aztán a homoszexuálisok. Őket is meg kell értenünk, évezredes félreismertség áldozatai, nem bűnben élnek, csak mások. Oké.

Aztán ott vannak a fogyatékosok, a szegények, a munkanélküliek, és még ki tudja, kik... Mintha a fél világ a dolgozó, helytálló, adót fizető férfiak megértését, empátiáját és erőforrásait igényelné.

Jó, örülünk, persze, jó, hogy ilyen fontosak vagyunk másoknak. Már amíg meg nem kapják, amit kértek, mert utána se köszönöm, se pá! Vagy élnek, mintha a világ legtermészetesebb dolga lenne, hogy adjuk nekik, amit igényeltek, vagy rádupláznak és még többet követelnek. Igen, a kisujjunk után pont jöhet a fél karunk.

És amúgy velünk, depressziós, teljesítménykényszerben élő, elvált, apának maradni akaró, elbizonytalanodott, útkereső, sebzett gyermekkorú, meg nem értett, toxikusnak mondott férfiakkal ki törődik?

A börtönöket mi töltjük meg - megérdemeljük, ennyi a világ válasza. 

A hajléktalanszálókat mi töltjük meg - miért nem gondoskodtunk jobban magunkról, lép tovább a világ.

A tipikus öngyilkos - az bizony férfi. 

Az ellennevelés leggyakoribb áldozata - férfi, az apa. 

Akit otthagynak, akitől elválnak - az a férfi.

Akit a legtöbbet támadnak a kultúránkban - a férfiakat.

Akit a leginkább magára hagy a politika - és még jó, hogy nem üldözi, mint tőlünk nyugatra - a férfiakat.

Tényleg senki másra nem számíthatunk, mint önmagunkra - és a hasonló poklot megjárt társainkra.

Magunkra és egymásra. De legalább már itt tartunk - az út elején, igaz, de rájöttünk, hogy járnunk kell rajta.