Amikor egy politikai gyilkosság megtörténik, mindig túllép egy emberen. Charlie Kirk halálával nemcsak egy ismert konzervatív gondolkodót vesztett Amerika, hanem egy olyan illúzió is összetört, hogy az „elfogadás” és „empátia” nevében politizáló baloldal tényleg komolyan gondolja a saját szavait.
Nem ez volt az első jel
Hazánkban is láthattuk, hova vezet a kettős mérce, a provokáció és az uszítás:
-
Móna Márkot a Tisza párt rendezvényén Ruszin Szendi Romulus lökdöste meg, nyílt agresszióval, kamerák előtt.
-
Egy baloldali szimpatizáns akasztást „kért” egy jobboldali újságíróra – mégis, a felháborodás messze nem volt olyan nagy, mint amikor a másik oldal hibázik.
-
Egy koncerten Majkát poénból úgy „ölték meg”, mintha miniszterelnök lenne, és a közönség nevetett – de ha ugyanezt fordítva teszik meg, a fél országban gyűlöletkampány indulna.
Ezek nem elszigetelt esetek, hanem annak jelei, hogy a liberális oldal gyakran mást kér számon, mint amit maga megenged.
Charlie Kirk meggyilkolása: a végzetes következmény
Most azonban nem egy lökdösődésről, nem egy ízléstelen poénról van szó.
Charlie Kirket lelőtték egyetemi rendezvényen, beszéd közben. Egy olyan ember halt meg, aki politikai vitákban vett részt – tehát a gondolatain, a szavain keresztül vált célponttá.
Ez több mint tragédia: ez figyelmeztetés. A politikai gyűlölet, amit eddig viccként, retorikai túlzásként, „jó poénként” állítottak be, most vért ontott.
A kettős mérce problémája
A baloldal önmagát „elfogadás, szeretet, empátia” zászlóvivőjeként állítja be. De ha a gyakorlatot nézzük:
-
Az elfogadás csak addig tart, amíg saját oldali nézetekről van szó.
-
A szeretet helyét sokszor gúny és megbélyegzés veszi át.
-
Az empátia gyakran eltűnik, ha egy konzervatív ember kerül bajba.
És itt jön a provokáció: ha egy konzervatív túl erősen fogalmaz, az gyűlöletbeszéd. Ha egy liberális teszi ugyanezt, akkor „művészet”, „politikai szatíra”, „frusztrált reakció”.
De – és ezt ki kell mondani – mindkét oldal hibás
Nem lenne korrekt, ha csak a baloldal felelősségéről beszélnénk. A konzervatív táborban is akad túlzás, megbélyegzés, arrogancia. A politikai tér mindkét oldala hozzátette a maga tégláját ahhoz a falhoz, ami ma elválaszt bennünket.
Önkritika nélkül nincs tisztulás.
-
A jobboldalnak vállalnia kell, hogy nem szabad csak a sérelmekre építeni.
-
A baloldalnak pedig végre komolyan kéne vennie a saját jelszavait – mert ha az „elfogadás” csak a saját táborra vonatkozik, az álszentség.
Ki áll most rosszabbul az erkölcsi mérlegen?
Azt látjuk: erkölcsi értelemben ma a baloldal áll rosszabbul.
Miért?
Mert miközben a jobboldal nyíltan vállalja, hogy harcos, kritikus és provokatív, a baloldal úgy tesz, mintha béke és szeretet mozgalma lenne – közben pedig elnézi a saját oldalának erőszakos megnyilvánulásait, sőt, gyakran tapsol neki.
Ez a kettős mérce ölte meg Charlie Kirket.
Záró gondolat
Ha ebből nem tanulunk, ha nem lesz közös önkritika, akkor a jövőben is újra és újra megtörténik ugyanez – talán még közelebb hozzánk, talán még súlyosabban.
A kérdés: lesz-e bátorságunk kimondani, hogy a gyűlöletnek nincs pártszíne?