Nem zríkálni szeretném a szebbik nemet. Sőt - őszinte leszek. Ez egy szubjektív poszt lesz. Nincsen tudományos kutatás a birtokomban. Csak őszinte baráti beszélgetések sora, nőket is beleértve. Személyes tapasztalatok. Szóval lehet ütköztetni a véleménybuborékomat másokéval. Hajrá!

Egy keresztény imakörben került először szóba: a nők többet panaszkodnak. Amúgy ez ott abszolút igaz volt: a jelenlévő nők a tapasztalataikat részletesen az érzelmeket is kibeszélve osztották meg a többiekkel. Totál értem: megkönnyebbülés és felszabadulás forrása az ilyen élmény és tett. Ha férfiak teszik, nekik is az, jó átrágni elfogadó közegben, hogy mi is éri egy nem mindig emberbarát világban az embert. 

Viszont mi, férfiak - véltük - másképp vagyunk kondicionálva. Megoldóknak kell lennünk. Nem terhelhetjük másokra a problémáinkat és nem venné jól ki magát, - önmagunk előtt sem - ha gyengének, rászorulónak mutatkoznánk. 

A nőknél más. Jobban elfogadjuk és ők is maguktól, hogy segítséget kérjenek, hogy szavak nélkül is másokra szoruljanak. A valós igény bennünk, férfiakban is megvan. Egészség terén, mentálisan, érzelmileg, de nehezen szabadul fel. 

Ugyanis ha felszabadul, akkor megváltozik a karakterünk, és ezt nem csak önmagunk előtt nehéz felvállalni. Sok nő, ha megérzi, hogy az addig erős vállat nekik kell megtámasztani - elmenekül. Lélekben mindenképpen. Ha nem tud felnézni a férfira, nem erőforrást lát benne - menekül. Ez nemegyszer egy szomorú tapasztalata a férfiaknak. A nő nyit kifelé - és a család egysége, biztonsága megszűnik. 

Persze nem minden nő ilyen.

Csak a java.