A témának szakirodalma van, ebből egyet belinkelek (ez több kutatás eredményit összegzi, metaelemzés). A szakirodalom üzenete: az anyák azok, akik jobban fókuszálnak arra, hogy a gyermeknek ne történjen baja. Az apák szerepe pedig játék közben inkább az, hogy a gyereket kihívások elé állítsák, menj még messzebb, még magasabbra, ugorj még nagyobbat.

A probléma nem az, hogy az anyák általában, szerepükből adódóan jobban féltik a gyereket a fizikai sérülésektől.

A probléma az, amikor az apa és ezzel az apai, bátrabb, vagányabb nevelés el van távolítva a gyerek életéből.

Ezt lehet úgyis, hogy keveset van a gyerekkel, vagy lehet úgy, hogy bármit játszanak, a másik szülő azonnal 'kiskorú veszélyeztetés'-t kiált. A probléma az, amikor az apa és ezzel az apai, bátrabb, vagányabb nevelés el van távolítva a gyerek életéből. Természetesen olyan is van, amikor az anya hagyja, sőt, örül neki, hogy a gyerek az apával 'apás' játékokat játszik, esetleg maga az anya is sportosan nőtt fel és részben részt is tud venni ezekben a játékokban. Általában viszont, nemcsak a mi tapasztalatunk alapján, hanem kutatások szerint is, a 'vadabb' játékot a gyerekek az apával tudják átélni és szükségük van rá.

Azok a gyerekek, akiknél az apától kapott, évődő, versenyeztető, kihívásokkal teli játék megtörténik gyerekkorukban, kompetensebbnek érzik magukat, jobban teljesítenek több területen is, mint azok a gyerekek, akik túlféltve nőnek fel.

Azt, hogy váltott gondoskodás helyett kétheti szülőt csinálnak az édesapákból, a most leírt szempontból is érdemes végig gondolni, miért rossz a gyereknek.