Sok férfi érzi úgy, hogy a modern világ beszűkítette a mozgásterét. Gyerekként kalandorok akartunk lenni: felfedezők, harcosok, hősök. Aztán a felnőtté válással együtt jött a munka, a felelősség, a számlák világa. Mintha a társadalom azt üzenné: a férfi dolga a kiszámíthatóság, a rend, az engedelmesség. Csakhogy a férfilélek ettől gyakran kiüresedik. Vágyunk az izgalomra, a kihívásra, a kalandra – de hogyan tehetjük ezt úgy, hogy ne váljunk törvénysértővé, vagy felelőtlen, „veszélyes alaknak” tartott figurává?

A férfi kalandvágya nem bűn

Először is tisztázzuk: a férfi szívében a kalandvágy természetes. Evolúciós örökség, hogy a férfi mindig kereste a kockázatot, mert ezzel tudott új vadászterületeket felfedezni, a törzset megvédeni, vagy egyszerűen fejlődni. Ma viszont a kockázat gyakran rossz fényt kap: ha egy férfi eltér a „szabályos” élettől, könnyen rásütik a felelőtlenség, a gyerekesség vagy akár a bűnöző bélyegét. Pedig a kaland nem egyenlő a törvényszegéssel – csak irányba kell állítani.

Kaland a mindennapokban

A kaland nem feltétlenül nagy expedíció vagy extrém sport. Ott van a mindennapokban is, ha nyitott szemmel jársz.

• Utazás: nem kell a világ másik felére menned – egy ismeretlen városrész felfedezése, vagy egy spontán kirándulás is kaland.

• Sport: küzdősport, hegymászás, futóverseny, evezés – mindegyik tartalmaz kihívást, veszélyérzetet és sikerélményt, mégis keretek között.

• Új készségek: főzés nyílt tűzön, tánc, zenei improvizáció, barkácsolás – olyan területek, ahol tanulni és kockáztatni kell, és ahol férfiként próbára teheted magad.

A kulcs: a komfortzónát elhagyni, de a törvény és a józan ész keretein belül.

A kaland mint felelősségvállalás

Sokan összekeverik a kalandot az öncélú vagánysággal. A különbség az, hogy a kalandhoz bátorság kell, a vagánysághoz viszont sokszor csak figyelmetlenség. A kaland akkor épít, ha:

• Nem sodor másokat veszélybe.

• Nem rombolja a családodat, kapcsolataidat.

• Nem visz bele olyan helyzetbe, ahonnan csak mások áldozatával tudsz kimászni.

Egy férfi akkor válik valódi kalandorrá, ha nemcsak önmagát keresi az izgalomban, hanem azt is, hogyan szolgálhatja közben a környezetét. Gondolj például az apára, aki a gyerekével együtt vállal egy erdei sátorozást. A gyermek számára biztonság, a férfi számára kihívás – és mindketten kalandként élik meg.

A kaland és a törvény határai

Érdemes különválasztani a törvényszegést a határok feszegetésétől.

• Törvényszegés: amikor szembe mész a szabállyal, mert gyors előnyre vágysz. Ez előbb-utóbb rombol, még ha átmenetileg izgalmat is ad.

• Határfeszegetés: amikor megkeresed, hogy meddig mehetsz el, és ott próbára teszed magad. Ez lehet sportban, vállalkozásban, emberi kapcsolatokban. Itt születik a férfias fejlődés.

A modern társadalom hajlamos minden kockázatot „veszélyesnek” bélyegezni, de a férfi élete nem lehet steril. A szabadság és a törvény közti egyensúlyt kell megtalálni: tiszteletben tartani a másikat, de közben bátran lépni az ismeretlenbe.

Hogyan élj kalandosan ma?

1. Tervezz kis küldetéseket – menj el hajnalban futni, kirándulj ismeretlen ösvényeken, próbálj ki új edzésformát.

2. Feszegesd a pszichés határaidat – tarts böjtöt, menj el hideg zuhany alá, állj ki közönség elé beszélni.

3. Élj kapcsolati kalandokat – mondd ki, amit eddig féltél, vagy kérj bocsánatot ott, ahol nehéz.

4. Keresd a férfiközösségeket – túrák, edzőtermek, baráti projektek. A kaland sokszor közösen születik.

5. Legyen célja – minden férfias kaland akkor kap értelmet, ha egy magasabb célhoz kapcsolódik: fejlődéshez, szolgálathoz, védelemhez.

Záró gondolat

A férfi nem arra született, hogy unalmasan és biztonságosan teljen minden napja. A férfi szívében ott dobog a felfedező, a harcos, a kalandor. De ez nem azt jelenti, hogy törvényszegőnek vagy veszélyes alaknak kell lennie. A férfi kalandja akkor hiteles, ha a szabadságát felelősséggel éli meg. Akkor válik igazi férfivá, ha képes kilépni a megszokásból – de közben vigyáz magára, a társára és a világra, amit építenie kell.

Mert a férfi kalandja nem a rombolásban, hanem a teremtésben rejlik.

A férfi lelke mélyén mindig ott zúg egy vad folyó: a szabadság, a kaland és a szenvedély utáni vágy. Gyerekkorunkban még tudjuk ezt: kalózok, lovagok, felfedezők és harcosok akarunk lenni. Álmodunk arról, hogy meghódítjuk a hegyet, legyőzzük a sárkányt, megmentjük a bajba jutottakat, vagy egyszerűen csak elindulunk, és megkeressük, kik is vagyunk valójában.

De valahol az út során a vad lelket megszelídítik. Az iskola, a társadalom, az egyház és sokszor a család is azt tanítja: „Ne hangoskodj, ne kockáztass, legyél jó fiú. Illeszkedj be.” John Eldredge a Wild at Heart című könyvében így ír erről: a modern társadalom „jó embereket” nevel – fegyelmezett, udvarias, kiszámítható férfiakat –, de közben a lényeg vész el. A tűz. A szenvedély. A vadon.

A férfi szíve három dolgot keres

Eldredge szerint a férfi szíve három alapvető dolgot vágyik átélni:

1. Egy nagy kalandot, amit érdemes megélni.
   Nem pusztán munkát, nem pusztán feladatlistát. Hanem olyat, ami próbára tesz, amiért kockáztatni kell, amihez bátorság kell.

2. Egy szépséget, akit meg lehet hódítani.
   Nem birtoklásról van szó, hanem arról, hogy a férfi lelke vágyik arra, hogy egy nő szépsége inspirálja, és hogy hűséggel és bátorsággal viszonozza azt.

3. Egy csatát, amit meg kell vívni.
   A férfi lényege harcos. Nem feltétlenül fegyverrel a kézben, hanem igazságért, családért, hitért, közösségért való kiállásban.

E három nélkül a férfi lelke kiég. És itt jön a modern világ tragédiája: elvettük a férfiaktól a csatát, a kalandot és a szépségért való küzdelmet. Maradt helyette a monoton hétköznap, az irodai szék, a képernyő előtti órák, és a társadalmi elvárás, hogy legyünk „rendesen szelídek”.

Mi történik, ha a vad szív bezárul?

Ha a férfi szívének vad erejét elnyomják, az nem szűnik meg létezni – csak torz formában tör elő. Nem véletlen a szenvedélybetegek, a függők, az erőszakos kitörések vagy épp a depressziós férfiak számának növekedése.

Egy elnyomott férfi keresi a szenvedélyt, de ha nem találja meg a helyét az életben – a kalandot, a harcot, a küldetést –, akkor pótlékokhoz nyúl. Alkohol, drog, pornográfia, szerencsejáték, munkamánia. Minden olyan dolog, ami egy pillanatra megadja az illúzióját annak, hogy él. De ez csak árnyéka annak a vadonbeli tűznek, amit a férfi szíve igazán keres.

A vadon Isten ajándéka

Érdemes észrevenni: maga a Biblia is tele van vad férfiakkal. Mózes a pusztában találja meg a küldetését. Dávid nem a palotában, hanem a harcmezőn válik királlyá. Jézus sem a templom falai közt maradt, hanem bejárta a hegyeket, tavakat, falvakat – mindig úton volt, mindig harcban, mindig kihívásban.

A vadon tehát nem a civilizáció ellentéte, hanem Isten ajándéka. Az a tér, ahol a férfi megszabadul a láncoktól, és újra felfedezi: mire teremtették.

Mit tehetünk mi, modern férfiak?

Nem kell mindenkinek vadászexpedícióra indulnia Afrikába vagy hegyet mászni a Himalájában. A vad szív újraélesztése apró, de tudatos lépésekkel kezdődik:

• Merj kilépni a komfortzónából. Menj el egy túrára, kezdj új sportot, tanulj meg valami újat.

• Keress valódi kihívást. Olyat, amiben ott a kockázat, és nem tudod előre, sikerül-e.

• Ápolj testvéri közösséget. A férfi nem magányos farkasnak született. Kellenek társak, akikkel együtt vívod a csatát.

• Vállalj felelősséget. Családért, barátokért, hitedért. A vad szív akkor teljes, ha van, amiért érdemes harcolni.

Vissza a vadonba

A férfi lelke soha nem lesz elégedett a puszta jólneveltséggel. Jó emberekre szükség van, de nem elég, ha csupán szabályokat követünk. Szükség van szenvedélyre, bátorságra, kockázatra és harcra.

A kérdés az, hogy mi – a modern férfiak – hajlandók vagyunk-e újra visszatérni a vadonba. Nem azért, hogy szétromboljuk a társadalmat, hanem hogy újra életet leheljünk belé. Mert amikor a férfi lelke szabad, kalandra éhes és harcos, akkor a családja, közössége és egész társadalma erősebbé válik.

A vadon tehát nem mögöttünk van, hanem bennünk. Ideje kinyitni a szívünket, és újra rálépni arra az útra, amit Isten férfiként ránk bízott.

Te mikor érezted utoljára, hogy élsz – hogy benne vagy egy igazi kalandban? És mit teszel ma azért, hogy a férfiszíved újra szabad legyen?

Carl Gustav Jung híres mondata így szól: „Aki kifelé néz, álmodik; aki befelé néz, fölébred.” Ez az egyszerűnek tűnő gondolat valójában mély igazságot hordoz a férfiasságról és az önismeretről.

A modern férfit rengeteg külső inger és elvárás bombázza: karrier, státusz, anyagiak, társadalmi szerepek. Ezek hajszolása gyakran olyan, mintha egy álomképet kergetnénk – soha véget nem érő futás egy cél felé, ami minden elérés után kicsúszik a kezünkből. Jung szerint az ilyen élet inkább álmodozás, mint valóság.

Az ébredés akkor kezdődik, amikor a férfi nem kifelé, hanem befelé fordul. Amikor fel meri tenni magának a kérdést: „Ki vagyok én valójában, és miért vagyok itt?” Ez a belső vizsgálat sokszor kényelmetlen, mert előhozza a félelmeket, a hibákat és az árnyékos oldalt. De épp ezek tudatosítása vezet a valódi erőhöz.

A befelé nézésnek számos eszköze van:

• naplóírás, amely segít tisztán látni gondolatainkat és érzéseinket,

• imádság vagy meditáció, amelyben csendet teremtünk és meghalljuk a belső hangot,

• őszinte beszélgetések, amikor bizalommal megosztjuk magunkat egy baráttal, testvérrel, vagy társunkkal,

• terápia vagy önismereti munka, amely tudatosítja az árnyékainkat és erősíti a személyiséget.

A férfi, aki befelé néz, nem illúziókra építi az életét, hanem belső meggyőződésre és értékekre. Nem a környezet változó divatjai határozzák meg, hanem saját, mélyről fakadó küldetése. Ez teszi hitelessé, és ez adja meg a szilárdságát a világ viharai között.

Jung szavaival élve: a férfiasság egyik legnagyobb próbája, hogy képesek vagyunk-e belülről ébredni, nem pedig kívülről álmokat kergetni. A férfi útja nem más, mint önmaga megtalálása – és az ebből fakadó tiszta cselekvés.

Nemrég olyan dolog történt, ami alaposan átértékelt bennem néhány korábbi meggyőződést. Egy nagyon közeli barátomról megtudtam, hogy homoszexuális – sőt, azt is, hogy szerelmes belém.

Ez a vallomás egyszerre lepett meg és indított el bennem egy mély belső folyamatot. Évek óta keresem a választ arra, hogyan illeszkedik a homoszexualitás a hit, a Biblia és a mai emberi tapasztalat közé. Most, hogy nem elméleti kérdésként, hanem a barátságon keresztül személyesen is érint, már nem tudom ugyanolyan egyszerűen kezelni.

A Biblia világosan bűnnek nevezi a férfi és férfi közötti testi kapcsolatot. Ezzel nőttem fel, ezt hallottam újra és újra. De közben azt is látom: ha két ember között szeretet, hűség és önátadás van – és közben senkinek nem ártanak –, akkor miért kellene elítélni őket? Miért számítana bűnnek, ami valójában kapcsolatot, gondoskodást, felelősséget jelent?

Azt gondolom, a promiszkuitás, a gyakori partnercsere, az önkontroll hiánya valóban nem helyes. De ez független attól, ki milyen nemhez vonzódik. A gyakori partnerváltás érzelmi és testi sebeket hagy, és egészségügyi kockázatokat is hordoz – minden embernél.

Arra is rá kellett döbbennem: a Biblia nem csak Isten üzenete, hanem emberek közvetítésével született. Az adott kor emberének korlátai, előítéletei, társadalmi rendje is benne hagyta a nyomát. Ahogy a női egyenjogúság is idővel elfogadottá és működőképessé vált, úgy hiszem, a homoszexuális emberek iránti türelem és méltányosság is járható út lehet.

Van azonban két terület, ahol az álláspontom nem változott.
Az egyik a gyermek kérdése. Azt hiszem, egy gyereknek szüksége van arra, hogy a férfi és a női mintát is hitelesen megtapasztalja a nevelés során. Ezért nem gondolom, hogy azonos nemű párok számára a gyermekvállalás ideális volna.
A másik a házasság. A házasság lényege számomra az, hogy egy férfi és egy nő szövetséget köt, és családot alapítanak. Ha két azonos nemű ember összeköti az életét, számukra továbbra is inkább a bejegyzett élettársi kapcsolat lehet a megfelelő forma.

A barátom őszinte vallomása tehát nemcsak róla szólt, hanem rólam is: megtanított arra, hogy a szeretet mindig több, mint egy szabálykönyv. A hit számomra nemcsak tiltások gyűjteménye, hanem útkeresés Isten és ember között. És talán ez az útkeresés ma éppen arról szól, hogyan tudunk tisztelettel, megértéssel és hűséggel élni – bármelyik oldalán állunk is egy vitás kérdésnek.

Kevés könyv volt rám akkora hatással, mint John és Stasi Eldredge közös műve, az Elbűvölő. Nem egy szokványos női önsegítő könyvről van szó, hanem egy nyílt, őszinte betekintésről a női lélek világába. És ami engem leginkább megindított: az a nyíltság és sebezhetőség, amellyel Stasi Eldredge feltárja a saját szívének történetét.

Olvasás közben többször megálltam, mert úgy éreztem, valami titkos, eddig elrejtett igazságot engednek látnom. A könyv központi gondolata, hogy minden nő szívében ott él három alapvető vágy: elbűvölőnek lenni, részesévé válni egy nagy történetnek, és mély, szeretetteljes kapcsolatokat megélni. Ezek nem „romantikus szeszélyek” vagy gyengeségek, hanem olyan mély erők, amelyeket maga Isten helyezett a női szívbe.

Ami számomra felszabadító volt: Stasi nem vádol, nem támadja a férfiakat, hanem meghív. Meghív arra, hogy férfiként közelebb lépjünk, és jobban megértsük, mi mozgatja a nőket. Ez a fajta őszinteség nem eltávolít, hanem közelebb hoz. És ahogy olvastam, bennem is kialakult egy újfajta tisztelet a nők iránt – nem elvárásokkal, hanem együttérzéssel.

Az Elbűvölő így számomra nemcsak a női lélek titkairól szóló könyv lett, hanem egy híd férfi és nő között. Egy lehetőség arra, hogy újraépítsük a bizalmat, és szövetségesként nézzünk egymásra – nem riválisként.

Személyesen úgy érzem, ez a könyv megerősített abban, hogy a férfi-nő kapcsolat alapja nem a versengés, hanem a kölcsönös megértés. És hogy a női szív vágyai – ha komolyan vesszük őket – nem akadályt, hanem erőforrást jelentenek a közös élethez.

És ti mit tapasztaltatok a női szív vágyairól? Mennyire tudjuk férfiként meglátni és tisztelni ezeket a mélyebb mozgatóerőket?

Carl Gustav Jung, a 20. század egyik legnagyobb pszichológusa gyakran hangsúlyozta, hogy a férfiasság nem pusztán erő vagy dominancia kérdése, hanem sokkal inkább irányultság és elkötelezettség. Egy férfi akkor válik igazán önmagává, ha tudja, mit akar, és képes minden energiáját arra összpontosítani, hogy azt elérje.

Ez azonban nem azonos a gátlástalansággal. A modern világban gyakran keveredik össze a céltudatosság az önző törtetéssel. Jung gondolataiban a férfiasság nem arról szól, hogy bármi áron, mások kárára érvényesítjük akaratunkat, hanem arról, hogy felismerjük: a kitartás, a felelősségvállalás és a hosszú távú hűség ad értelmet a férfi útjának.

A férfi tudja, hogy nem kaphat meg mindent. De amit valóban akar – legyen az család, hivatás, küldetés vagy akár belső harmónia –, azért képes lemondásokat hozni, áldozatot vállalni és következetesen dolgozni. Ez a fajta eltökéltség különbözteti meg a sodródó, döntésképtelen életet élő embert attól, aki képes vezetni: önmagát és másokat is.

A férfiasság Jung szerint tehát nem a pillanatnyi vágyak kiélése, nem is az erőszakos önérvényesítés, hanem a szilárd irányvonal. Egy férfi attól férfi, hogy tudja, mihez kötődik, és nem engedi, hogy külső divatok, társadalmi hullámzások vagy múló kísértések eltántorítsák.

Ez az erő nem harsány, hanem csendes, nem kíméletlen, hanem felelősségteljes. Jung szavaival élve: a férfiasság lényege, hogy „a férfi tudja, mit akar, és mindent megtesz, hogy elérje”. De ez a „mindent” nem mások eltiprását jelenti, hanem azt, hogy hű marad a saját útjához.

Warren Farrell könyve nem egyszerűen szakirodalom az apaságról: felhívás. Felhívás arra, hogy vegyük észre, milyen súlyos árat fizetnek a gyerekek és a társadalom, ha az apa kiszorul a családból – és felhívás az apákhoz is, hogy újra helyet kérjenek és kapjanak a gyermekeik életében. Farrell üzenete világos: a gyermek legjobb érdeke rendszeresen és érdemben jelen lévő apa és anya. E könyv – adatbázis, narratíva és stratégia egyszerre – ennek a visszavezetésnek az útitervét adja a kezünkbe.

A kötet egyik legerősebb része, hogy szisztematikusan bontja le az apaságról élő, kényelmes mítoszokat. Nem elég a „minőségi idő” hétvégén; a gyerekeknek ritmus, közelség és közös hétköznapok kellenek. Farrell szerint az apa nem „második szülő” vagy „luxus”, hanem külön funkciók hordozója: kockázatkalibrálás, határkijelölés, következetes felelősségtanítás, a versengés és együttműködés egészséges egyensúlyának modellezése. E pólus az anyai gondoskodás mellé nem ellenpólusként, hanem kiegészítő erőként áll be. A jó hír: ahol az apa jelen van, ott általában jobb tanulmányi eredmények, kevesebb viselkedészavar, alacsonyabb szerhasználati és fiatalkori bűnözési kockázat, stabilabb önértékelés és nagyobb kitartás figyelhető meg. Farrell sok hivatkozással dolgozik: nem egyetlen tanulmányt lobogtat, hanem kutatások sorát rendezi koherens képpé.

Különösen fontos férfimozgalmi szemmel, ahogy Farrell rendszerszinten azonosítja az apák kiszorulásának csatornáit. A családjogi gyakorlatban a „láthatás” logikája gyakran másodrendű szülőt gyárt az apából; a kommunikációban az „anya, mint alapértelmezett gondozó” narratíva sok helyen reflex maradt, nem tény. A könyv a megoldást a közös szülői felügyelet természetes kiindulópontjában látja: ha nincs bántalmazás vagy súlyos alkalmatlanság, a gyermek két otthona a norma. Ez nem csupán jogtechnika: identitásszervező alapelv, amelyről a bíróságoknak, a mediátoroknak és a szociális intézményrendszernek is úgy kell gondolkodnia, mint a gyermek érdekét leginkább szolgáló alapról.

Farrell nem áll meg a kritikánál: konkrét javaslatokat tesz. Ilyen a felkészítő szülői oktatás mindkét félnek, a konfliktus-eszkalációt csökkentő kötelező mediáció, a váltott gondoskodás szakmai protokolljainak kidolgozása (életkori sajátosságok, rugalmas időbeosztás, iskolai- egészségügyi információkhoz való azonos hozzáférés), az apai szabadság és munkahelyi kultúra erősítése, valamint a gyermektartás és gondozási idő összehangoltabb, igazságosabb kezelése. A tételmondat: a jelenlét nem „plusz”, amit az apa kér; a jelenlét az alap, amit a gyermek igényel.

A könyv stílusa férfimozgalmi szemmel üdítően praktikus. Farrell nem a bűnbakkeresésben, hanem az együttműködés architektúrájában hisz: az anyákat partnernek tekinti, és következetesen hangsúlyozza, hogy a gyereknek nem „apapárti” vagy „anyapárti” döntésekre, hanem gyerekpárti megoldásokra van szüksége. Ezáltal a kötet hidat kínál a nemek közti párbeszédben: „nem azért kell több apaság, hogy kevesebb anyaság legyen, hanem hogy több gyermeki jól-lét legyen”.

Értékes az a mód is, ahogyan Farrell a férfi identitás kérdéséhez nyúl. Az apaság nem pusztán érzelmi címke, hanem gyakorlatok sora: közös barkácsolások és kudarcok, következetes esti rutin, fegyelmezés és játék egyensúlya, a kockázat tanulható menedzselése. A könyv nem szégyeníti a férfit, ha bizonytalan – eszközt ad a kezébe, hogyan válhat jobb apává ma, nem egy elvont jövőben. Ez különösen fontos üzenet a mai, széttördelt kapcsolati minták között: az apaság tanulható kompetenciák halmaza, nem genetikai adottság.

Kritikai szemmel nézve a kötet világképe erősen nyugati jog- és intézményi környezetre optimalizált, és bizonyos fejezetei adatban bővebbek lehetnének a legújabb trendek fényében. Ugyanakkor az alapmegállapításai – az apa pótolhatatlan jelenléte, a közös felügyelet mint kiindulás és a konfliktuskezelés preferálása – időtállóak és Magyarországon is alkalmazhatók. A hazai közegben a könyv üzenete különösen releváns: nálunk is sok apa érzi, hogy a válás után ügyvéd és naptár közé szorul a kapcsolata a gyermekével. Farrell válasza itt is működik: struktúrát kell adni az együttműködésnek, és kulturális fordulatot a szerepfelfogásban.

Összességében a Father and Child Reunion férfimozgalmi nézőpontból alapmű. Nem harci kiáltvány, hanem helyreállítási terv: miként vezetjük vissza az apákat a családba úgy, hogy közben az anyák támogatást, a gyerekek pedig két szerető és kompetens szülőt kapjanak. Farrell küldetése – „visszavezetni” az apákat – nem nosztalgia a múlt iránt, hanem jövőépítés: ha több apaság van, kevesebb magány, kevesebb kudarc és több remény van a következő generáció számára. Egy mondatban: ha komolyan vesszük a gyerekek érdekeit, komolyan kell vennünk az apák jelenlétét is – mind jogban, mind kultúrában, mind a hétköznapi döntéseinkben.

Dr Toni Grant könyve: "A nőies nő, avagy hogyan bánjunk a férfiakkal?" nagyon nagy hatással volt rám. Az eredetileg (1990-ben) 140 Ft - os könyvet 15000 (több mint százszoros ár) tudtam megvenni. De most, hogy a végére értem, ha kellene a dupláját is kifizetném érte. De jöjjön a recenzió!

Amazon, Madonna, Kurtizán és Anya a négy női archetípus.

Recenzió – Toni Grant: Nőies nő – avagy hogyan bánjunk a férfiakkal?

Kevés könyv képes olyan egyszerre provokatív és gyógyító hatást gyakorolni egy férfi olvasóra, mint Toni Grant műve.
Az első oldalaktól kezdve éreztem, hogy itt valami egészen másról van szó, mint a mai női magazinok tanácsrovatainak „önmegvalósító” üzenetei.
Dühösen indultam neki: dühösen a modern nőkkel szemben, akik elhitették velem, hogy a természetes, normális nő utáni vágyam önzés és rossz dolog.

Aztán jött a felismerés: Dr. Grant „nőies nő” meghatározása mintha az álmaimból, a zsigereim és a szívem mélyéről lépett volna elő.
Ez az őskép mindig is bennem élt, csak a modern diskurzus igyekezett elnyomni.
Még az is meglepett, hogy az amazon archetípust nem utasítja el — szerinte nem eleve rossz, csak hosszú távon, egyoldalúan megélve válhat rombolóvá.

A könyv egyik legnagyobb erénye, hogy nem akarja a saját látásmódját ráerőltetni a nőkre.
Grant bátran kijelenti: az olvassa ezt a könyvet, aki vonzónak találja a benne leírtakat, és ebbe az irányba akar haladni.
Mindenki más járjon tovább a maga útján. Ez a tiszteletre méltó nyitottság számomra nagyon szimpatikus.

Különösen megérintett a „gyenge” férfiakról szóló rész.
Grant nem gúny tárgyává teszi őket, hanem rámutat: a mai férfiak gyengüléséért nagyrészt a nők is felelősek, és ugyanúgy képesek lennének erőssé tenni őket.
Elnyomni minden nő tud, erőssé tenni csak kevesen. Gyógyító balzsam volt ez a szívemnek.

A hetedik fejezet a férfi irányításáról szól.
Elsőre berzenkedtem, féltem a szabadságom, önállóságom és önérzetem elvesztésétől, de éreztem, hogy itt nem hatalmi harcról, hanem tiszteletteljes, nőies iránymutatásról lesz szó.
Ez bizalmat ébresztett bennem.

Erős hatású az „Elfogadni a férfit olyannak, amilyen” rész is.
Grant rámutat: a modern nő sokszor akaratlanul is aktiválja a férfiban a mélyen gyökerező „kasztrációs félelmet”, amit bölcs megértéssel lehetne leszerelni.
Ehelyett gyakran gúny tárgya ez a női magazinokban – nem csoda, ha a férfi ilyenkor inkább távozik.

Többször visszatér a „megtalálni a hősünket” kifejezés.
Még a konfliktuskerülő, lágy férfi is vágyik arra, hogy kedvese hősként csodálja, és utána úgy éljen, mint amit a nő csodálata megerősített benne.

Személyes élményeim is rezonáltak a könyv üzenetével.
Én nem küzdöttem a házasság gondolatával: természetesnek vettem, és jelentőségteljesnek éreztem, amikor eljött az ideje.
Bár elváltam, már készülök a második házasságra – érettebben, felkészülten, hogy az sírig tartson.

A gondoskodás erejét két történet is alátámasztja az életemből.
Egy kolléganőm természetesnek vette, hogy munkapólókkal lát el – nekem mégis sokat jelentett a gesztus.
Egy másik nő, Ramóna, egyszer begombolt egy gombot a kabátomon, és végigsimított rajta.
Apróság volt, mégis békét és rendet hozott a ziláltságomba.
Ő vezetett – közvetve és később ahhoz, hogy Jézust elfogadjam személyes megváltómnak – holott nem is volt hívő.
De a szeretete és a szakítása önzésem miatt velem végül Jézus elé terelt.

A nyolcadik fejezet, „Édes megadás”, már címében is borzongatóan szép.
Grant szerint:
„Ez a dolgok rendje, az élet maga.
A nőknek ezt kell tenniük ahhoz, hogy igazán élőnek érezzék magukat, a férfiaknak pedig ezt kell átélniük ahhoz, hogy normális férfinak érezhessék magukat.”

Hozzáteszi: talán a nőiség legnagyobb titka engedni, hogy az élet csak úgy megtörténjen.
Nagy erő rejlik ebben – főleg a nők számára.

A kilencedik fejezet – Hogyan vegyük rá a férfit, hogy házasodjon? – összecseng Bedő Imre tanácsaival:
a beteljesedést ne csak a munkában, hanem elsősorban a családban keressük.
Érdekes, hogy Grant szerint, ha a férfi nem mutat házassági szándékot, a nő inkább szakítson, mintsem élettársi kapcsolatban maradjon.
A házasság számára kiemelt érték.
A kikosarazott férfi visszafogadható, ha világosan kinyilvánítja házassági szándékát, például eljegyzéssel és kitűzött esküvői dátummal.

A harmónia fenntartását Grant elsősorban a nő felelősségének tartja.
A női nyelvnek kasztráló ereje lehet – ezért bölcsnek és türelmesnek kell lenni a férfival.
Az ilyen nő megtartó ereje hatalmas.

A könyv végére úgy éreztem, hogy Dr. Grant rengeteget sorolt fel arról, mit tehet a nő a férfiért, hogy jó társa legyen.
A férfi viszont igenis köteleződjön el nyilvánosan mellette, amikor eljön az ideje – ez a nő bizalmát és biztonságérzetét jelentősen megemeli.

Zárógondolat:
„Én egy ilyen nőért, akiben ennyi odaadás van, biztos tűzbe mennék – de legalábbis minden nap levinném a szemetet. :-)”

Mit jelent ma férfinak lenni egy olyan világban, ahol a férfiasság fogalma egyszerre támadott, félreértett és újradefiniált? Hummel Zsolt könyve, az Egy férfias ügy erre a kérdésre próbál választ adni – személyes hangon, sokszor provokatívan, és nem kevés spirituális kitekintéssel.

Az erősségei – amiből a mai férfimozgalom is meríthet:
A szerző egyértelműen kiáll a hűség, a tisztelet, a monogámia és az önismeret mellett – olyan alapok mellett, amelyek nélkül nincs tartós és mély kapcsolat. A bőséges személyes példa, a tapasztalat és a tudományos hivatkozások hitelességet adnak a mondanivalónak. Ez a fajta nyílt beszéd ritka és értékes a férfi-nő kapcsolatok mai, sokszor bizalmatlan légkörében.

Eredeti és emlékezetes a „férfi Szentháromság” koncepciója (pasi, srác, hím). Bár nyelvileg egyszerű, ez a keret alkalmas arra, hogy a férfi identitás több rétegét ismerje fel és fogalmazza meg az olvasó – ez pedig segíthet a férfiak önképének helyreállításában.

Ami azonban gátolhatja a hatását:
A stílus végig nagyon hétköznapi, időnként profán. Értem a célját: közel hozni a témát a mindennapi férfihoz. Mégis, a férfiasság, intimitás és párkapcsolat kérdésköre igényelne valamivel méltóságteljesebb hangot. A túlzott lazaság könnyen tiszteletlenségnek tűnhet, és elvonhatja a figyelmet az értékes tartalomról.

Problémás az is, hogy a könyv bizonyos részeiben túlmisztifikálja a témát. Amikor nem világos, hogy a szerző mit nevez pontosan férfiasságnak, intimitásnak vagy szexualitásnak, az olvasó elveszíti a kapaszkodóit. Ez pedig épp az ellenkezője annak, amire a férfiaknak szükségük lenne: a világos, egyértelmű iránymutatásra.

Meglepő volt, hogy a könyv második fele szinte teljes egészében a testiségről szól. Bár a férfi és nő közti fizikai kapcsolat fontos, a férfiasság nem merül ki ebben. A férfimozgalom szempontjából különösen fontos lenne, hogy a párkapcsolat lelki, intellektuális és életvezetési dimenziói is hangsúlyt kapjanak.

A szerző által leírt energiaáramlás és „gyönyör” (nem azonos az orgazmussal) spirituális értelemben érdekes lehet, de a mindennapokban nehezen kivitelezhető, bonyolult koncepció. Egy férfi számára sokszor épp az egyszerű, őszinte szeretet, a kölcsönös vágy, és az utána való meghitt összebújás a legnagyobb érték – nem biztos, hogy a kapcsolódás mélysége ezen múlik.

Összegzés:
Az Egy férfias ügy értékes, őszinte és bátor könyv, amely olyan alapokra épít, amelyekre ma is szüksége van minden férfinak. Ugyanakkor stílusában és fókuszában egyaránt elbillen, így nem biztos, hogy minden olvasó megtalálja benne a teljes képet. Annak ajánlható, aki nyitott a közvetlen, helyenként profán szóhasználatra, és érdekli a testiség spirituális dimenziója. Aki viszont világos definíciókat és a férfiasság teljesebb bemutatását keresi, annak hiányérzete maradhat.

Ha a férfiasságot valóban vissza akarjuk hozni a helyére, akkor nem elég beszélni róla – úgy kell élnünk, hogy a szavaink mögött ott legyen a tetteink súlya is.

A modern életmód számos előnye mellett olyan kihívásokat is tartogat, amelyek észrevétlenül koptatják le rólunk a férfierőt – fizikailag, lelkileg egyaránt. A mozgásszegény élet, a stresszes mindennapok és a helytelen táplálkozás sok férfit gyengévé, fásulttá, sőt, önmaga árnyékává tesz. A jó hír: van visszaút. És nem is bonyolult.

A sport nem csupán egy egészséges szokás – hanem egy újraindított férfilét alapköve. Amikor rendszeresen edzünk, nemcsak az izomtömegünk nő, hanem a testünk egész rendszere elkezd megújulni. Az anyagcsere gyorsul, az öregedés lassul, a vérkeringés javul, a hormonháztartás – különösen a tesztoszteronszint – egyensúlyba kerül.

Aki sportol, jobban alszik, jobban emészt, ritkábban beteg, és összességében jobb kedvű emberré válik. A fizikai aktivitás közben felszabaduló endorfinokat és dopamint nem véletlenül nevezik a boldogsághormonoknak – valóban képesek átbillenteni a nehéz napokat. Sok férfi számolt be arról, hogy egy komolyabb edzés után világosabban látja a gondjait, és lelki értelemben is megerősödve tér haza.

A libidó is új életre kel, hiszen az egészséges keringés, a hormonális egyensúly és a javuló önkép kéz a kézben járnak az intimitás megélésének képességével. Az önbizalom pedig – a sport egyik legnagyobb ajándéka – nem csupán a testkép változása miatt alakul ki, hanem a rendszeresség, a kitartás és a fejlődés megtapasztalása miatt is.

A sport támogatja a diéta sikerét is: a megfelelő izommunka segít abban, hogy a tápanyagok oda kerüljenek, ahol hasznosak – nem a hasi zsírpárnákba, hanem az izomrostokba. Egy sportoló test nemcsak erősebb, hanem szebb is – és ez nem hiúság kérdése, hanem az önmagunk iránti tisztelet egyik kifejeződése.

Lelki értelemben is rengeteget ad: fegyelmet, céltudatosságot, tűrést. Aki képes reggel felkelni és kimenni futni, vagy esténként az edzőteremben elvégezni a munkát, az nem csak a súlyokat emelgeti – hanem a saját sorsát is.

A sport nem csupán fizikai cselekvés – hanem egyfajta válasz a világra: „Állok. Védek. Szeretek.” Magamat, a családomat, az életet.

És te? Mikor mozgatod meg legközelebb az erődet?